Én nem akartam

Sokáig kerestem formáját a szónak,
ami előtt - ha törnek is - meghajolnak.
Vizsgáltam felülről, míg testévé lettem,
s mi előtte voltam, lassan elfeledtem.

Mi előtte voltam: élmény, anyag, élet,
mint időző felhő, porladt, semmivé lett,
és maradt egy forma, mit ki kell hogy töltsek,
mint szélzúgás, állatok hangja a völgyet.

Én nem akartam - ma már diktálva élek,
kábítanak eső szálaivá hullt fények,
eget másolok füstté lett szürke ingben,
s rám találok olykor kongó termeimben.

Ha vezetne is, rám nem akad már senki
- nem tudnák, mire is kéne felfigyelni.
Néhanapján földbe bújok, árkot ások,
gyökérbe fonnak apró megalkuvások.

Uram, ha fegyelmezett volnék, józan,
újra élnék benned, "virág a hóban",
de magamat teremtem, és napról napra,
ne maradjak úgy végleg elhagyatva.

Hogy felépüljek egyszer: ágakból fészek,
s mi előtte voltam: élmény, anyag, élet,
újra forrni kezdjen bennem - üres forma,
s leplet rántva keljen, ki már haldokolna.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Árgus, 1999/6
Kötetben: Itt, a papíron (Budapest, 2001)
Kiadó: Széphalom Könyvmühely