Nagyvárosi bujdosó

(Képzelt Ady – Léda levelek)

Eljöttél értem, hogy a kisvárosi posványból kiemelj. Áldottak
hófehér karjaid, melyek hívnak holdas éjszakán. Ódon vár
vagyok, és fehér ruháidban kísértesz, álmatag fehér démonaim
rettenve menekülnek. Két nagy szemem, sötét éjtitok-szemem
hallgató kút. A mi menyegzőnk a holtak menyegzője. Vagyunk
az éjféli pár, kísértetek sötét óráján kelünk egybe. Dadog a
zene, lehangolt hegedűk darvadoznak. Vagyunk az éjféli
lovasok, kik átkelnek zengő bérceken.
Én asszonyom, fáradt vagyok. Hadd hajtsam öledbe szép,
koravén fejem. Megpihennék alvó váradban, hol csak a fehér
asszony jár, és titok, őstitok. Minden asszonyok
legasszonyibbika, jöjj, ölelj vágyunk a tenger. Várjuk már
nagyon a csodákat, lázas vértelen ajakkal.
Tépj, marj, ne kímélj, fájdalmasan szép ölelésben. Kezed,
milyen szépek e kezek, simogató zene, metronóm ketyeg az
almáriumon. Kutass föl engem dzsungelemben, titkos éji órán
hadd valljak neked szerelmet, fénylő tekintetű!


Én Uram, te áldott, én igaz emberem! Ölelj, mert rövid az időnk,
fiatalságunk haldokló madár. Csókold testem minden titkos zeg-
zugát, kitárulkozom, mint könyv olvass gondolataimban
szépszemű!  Virág vagyok, kelyhem reád vár, igyál engem, én szomjas vándorom.
Gyereket akarok tőled, táltost, hatujjú új
prófétát, hogy lesz még magyar jövendő.
Féltelek, nem adlak más asszonyok kegyetlen ölelésének.
Befonnak, mint a folyondár, kiszívják éltető erőd. Enyém vagy,
bennem laksz. Boszorkányod vagyok, megbabonázlak.
Elvarázsolom igéző szemeid, hogy csak engem lássanak.
Nagyra nősz bennem, mint a vágy, serdülő rózsaálmok hercege!


Én asszonyom, nagyon beteg vagyok. A szerelem lázrózsái
virítanak ereimben. Ifjúkori botlásom emléke vérembe írva!
Hagyj el, én a Halál vagyok. Tűnő szerelem, bukdácsoló hajó.
Keress egy külömbet, aki bátrabb. Félek, én asszonyom,
didergek. Melegíts lágy párnáidon, légy anyám, szeretőm,
gyermekem. Vigasztald kicsiny fiad, aki sokat vétkezett. Hadd
bújjak el Bakonyodban, rejts el engem ér-utcáidban. Menekülj
tőlem, én asszonyom, mert beszennyezlek. Régmúlt nőstények
csókját le nem moshatom, a vérem táncol, romlott ősigéket.
Csókjaid izzva belém marnak, lüktető, véres seb a szívem. Ne
engedj lezuhanni kétségeim szakadékába! Fogj fel, mint
esőcseppet, édes virágom, szirmodba zárva!


Én szerelmetes, szép Uram! Szomorú a szívem nagyon. Kis női
csukák, félek, elragadnak tőlem. Hallom, hogy hívnak. Esendő
vagy, én Uram, szerelmed lobbanó gyertyaláng. Olvadó
viaszként zuhanunk a sötét semmibe. Szeretlek, fúló
szerelemmel, soha nem öleltem még szebben. Tiéd vagyok,
nagy hallgatásodban, nekibúsuló boros kedvedben. Bennem
lüktetsz, méhembe zártalak. Megjelöllek, az enyém vagy.
Stigmákat rakok rád, hogy mindenki tudja, enyém vagy,
szerelmetes gondban, áldozó örömben.


Én asszonyom, megáldalak. Ott zokogtam, a fiam
felhőbölcsőjénél. Halott virágot nevelt méhed, fehér, mint a vér,
fekete szivárványos gyász űz el tőled. Engem már hívnak, új
hajók, és új tengerek. Elbocsátalak, mint úr a megunt szolgát.
Csókjaim íze szádon, ölelésem nyoma gyűrött párnádon nem
múlik el soha. Bennem az ős-Bizony, és a talán vergődik, mint
leláncolt Prométheusz. Hagyj engem fényes útjaimon tovább
bujdokolnom! Én asszonyom, köszönök mindent. Leláncolt
szívem, ez a fájó beteg szív, kitörni készül esetlen karámjából.
Az élet él, és száguld, új sóhajok, és terhes nyögések felé. Múlt,
és jövő összeolvad, mint pusztító tűz után a tárgyak. Engedj
elmennem zsoltáros, tékozló szép szerelmedet!  







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2019-09-09 16:32:00
Utolsó módosítás ideje: 2019-09-09 22:06:31