Saját mérlegünk

Mert egyszer utolért engem
- éppen lefelé indulóban -
utolért engem.

Nem volt az más, csak a harangszó

és vészbekondította mindazt a valóságot, amit
én hittem    és Te is hittél     és mindannyian hittünk

eleinktől
- de legalább gimnazista korunk óta -

Aztán pedig belülről feszíteni kezdte agyunkat, mondván,
hogy bezárva hagyni nincs jogunk – tudom –
No de szabadon engedni képtelenség, hiszen
kinek kell – az idomítón kívül – az oroszlán bűzös, veszélyes szája?

Így hát

nyolc– tíz lépcsőfokot és utcát és évet lejjebb lépek és lépünk,
minekutána
a harangszó – belekötve abba a bizonyos nagyharangba –
(nyelve fáradhatatlan bár, de bilincsbevert)
már alig-alig érhet utol.

De

ha fülembe dugok egy csomó vattát és ujjaimat a Ti fületekbe
tudom hazudni is már, hogy nem hallatszik
– egyáltalán nem –
a vészkondítás.

Az pedig
hogy belülről feszíti agyam
hogy belülről feszíti agyatokat
magánügyem
magánügyetek

S így

mosolyogva          szemlesütve
mehetünk tovább
mindannyian
akár már jobbra-balra is
- de egyre lejjebb -
a magunk szemében már-már bűntelennek látszó
végső szellemi lepusztulásba.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.