Utószó

Tudod,
felnyergelt szamár a mi időnk,
de nincs aki megülje.
Ma a Kegyelem utcájában andalogtam, s valaki
(a képzeletem lényegéből keletkezett Istenben)
ezt súgta fülembe:
Méltasd magad!

És én - érzeteim gondolkodó halmaza -
a kihalt terek lakója, ki
találomra keresgélt és senkivel játszottam bújócskát,
most, ráunva végleg minden további kísértésre
azt mondom neked:
elkopott végleg, mi visszajárt. Legyen veled
a mindenen túli kibúvó.

Mert beköpik
előbb-utóbb a legyek is
az asztalon feledett húst,
s fiaik
szertehordják a földeken
elszalasztott, bevégezetlen alkalmaink maradékát:
illanó teremtményeinkből pedig
fagyott grimasszá mered, mi
bennünk összeáll. Marad

a párás kocsmaablakokon átszűrődő
keserűvíg számadás,
hogy voltunk egymásnak
és ahogy
(ahogy elhevert üres flakonok
merednek némán vissza magukra
egy örökkön szikkadó nyári útszélen).
A ragadozó-érzékelés
melyre kondicionál e világ -

kimerít. És addig taszigál, míg bekerít
a tárgyak körülhatároltsága,
de te végtelen voltál, akár a tenger.
Beutaztam
a magam egyhangúságát.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2019-03-13 23:35:29
Utolsó módosítás ideje: 2019-03-13 23:35:29