Szívhelyig

Néha magaménak érzem a telet,
hajfürtjeiden átszűrődő eget.
Köztünk táguló táj ahogy elszakít,
hóbordák üzenő koppanásait.

Néha még érzem tenyered melegét,
ajkaid ívén az egyetlen igét,
amiért talán túlélni is szabad
szívhelyig visszhangzó hallgatásodat.

Madár-közelbe érnek a csillagok,
s e lázas világosság is elragyog.
Esteledik, és megint csak nélküled

nyitják meg az álmok kormos mélyüket.
Ott lent belé se rezzen a képzelet,
hogy ennyire nagyon megszerettelek.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2019-01-23 16:36:11
Utolsó módosítás ideje: 2019-01-23 16:36:11