Csupaszon – egy megsárgult aktfotón


Magasságom százhatvanöt,
Isten csak ennyit adott.
Bár nem léphetek kifutóra,
van nálam rosszabb fazon.
Lábujjaim száma se sok,
kettő híján tucat.
Nem görbék, ám nagyon mások,
kicsik, arányosak.
Lábam szára karcsú, mint nyír,
combom sima platán.
Két domb között erős a gát,
hogy óvja barlangtanyám.
Ha szemed feljebb siklana
látna egy sík mezőt,
hol hasfalamat csiklandhatja
bársonyos őserőd.
Hasam felett két bíbor bibe
csábítná tekinteted.
Hullámokon jelezne ringva:
kikötőd itt leled.
A lüktető két part között
felfutva tekinteted
egy ívelt lankán csókolhatná
magasba szerelmedet.
A nyak fölött kagylókba zárva
őrizem a zenét,
kalapács zaját, világ dalát,
ajkad üzenetét.
Az illat vonz'ná orrcimpádat,
ha hagynám, hogy tovább is menj.
A szőkeségem nem tudom már
igazán milyen lehet.
Félkörbe zárja szépen ívelt
lusta szemöldököm
a búzakékbe sötétedő
íriszem,  szemredőm.
A szám, mi dús és érzéki
úgy ontja a szavakat.
Jobb, ha meg sem kérdezed:
ma hogy’ érzed magadat?
A karom s kezem, mi kimaradt,
mint füzek ágai
ölelnek, ha az est leszáll
s nappal sem szárnyaim.
Az elmém hiába kutatod.
Az, amit rejtek én.
Meglepetés is kell legyen
testem egy rejtekén.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2018-12-25 07:41:55
Utolsó módosítás ideje: 2019-01-12 07:22:00