Blues - abszurd
Jaques Prévert meghalni jött a tengerhez. Legvadabb álmaiban sem gondolt arra, hogy egy nőt lát holdolni, türkiz klepetyusban. Festményben volt, egy fémszínű kollázsban, amelynek megtört a kerete.
Zavarba hozta a holdoló nő, ahogyan feküdt. Sértette a férfit játéka a holddal, felívelő kacagása. Elvégre halni jött, és pofátlanul megzavarták. A türkizezüst nő fél szemét kinyitva (igen, a szeme volt ezüst) egyszer csak megszólalt.
– Várok a produkcióra! Azért jöttél nem? Halni.
– Ki maga? — ijedt meg Prevert.
– A természet oksági láncolatának egyede vagyok.
Csönd, és szemkigúvadás; csönd, és egy tétova ó.
– Hát idefigyelj, kisapám! A hangyák vonulása felajzza a narancs gyíkokat, majd
jön a macska, hogy felzabálja őket. Hát aztán? Nos, időről időre a vipera halálra mar egy macskát. És az ember? Az első esővel beállít ősszel a láz. Az öregje úgy hull a sírba, mint a gyümölcs a fáról. Na, érted már a kettőnk közötti különbséget? Én holdolok, te várod, hogy moszat nőjön az orrlikadból — mondta, és kacagása ismét felívelt.
– Akkor most ne halljak meg? — vált teljessé Prévert zavara, amikor megértertte, hogy a nő holdolni hívja.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2018-11-19 14:11:39
Utolsó módosítás ideje: 2018-11-19 16:59:52
