Magyarázom anyámnak a depressziómat (párbeszéd)

Anya, a depresszióm egy indián lidérc,
néha, mint szentjánosbogár a medve mancsában,
máskor, maga a medve.
Azokon a napokon én halottat játszom, amíg a medve magamra nem hagy.
E rossz napokat sötét napoknak hívom.
Anya azt mondja, próbáljak gyertyákat gyújtani.
Mikor én gyertyába nézek, látom a húst a templomban,
a láng villogását,
a délidőnél fiatalabb emlékezet szikráit,
épp a nyitott koporsó mellett állok,
ebben a pillanatban ismerem fel, minden személy, akit valaha megismerek, egy másik napon majd meg fog halni.
Egyébként, Anya, én nem felek a sötétségtől, ez talán épp része a problémámnak.
Anya mondja, azt hittem, az volt a bajod, hogy nem bírsz kimászni az ágyból.
Hát nem bírok. A szorongás túszul ejt a házamban, belül a fejemben.
Anya azt kérdi, honnan ez a szorongás.
A szorongás egy vidéki unokatesó, a depresszió kötelességének érezte meghívni a buliba.
Én a buli vagyok, Anya, csak egy buli, amiben nem akarok részt venni.
Anya azt mondja, miért nem próbálsz elmenni valódi társaságba, találkozni a barátaiddal.
Tényleg, eltervezem, eltervezem, de nem akarok menni.
Eltervezem, mert tudom, akarhatnék menni, tudom, néha szándékomban állt menni,
csakhogy nem túl szórakoztató akkor szórakozni, amikor konkrétan nem akarsz szórakozni, Anya.
Láthatod, Anya, az álmatlanság minden éjjel végigsimít engem karjaival, bemárt a konyhában a tűzhely derengő fényébe,
az insomniában ez a romantikus lehetőség rejlik, képessé tesz a holdat tökéletes partneredként érzékelni.
Anya azt mondja, próbáljak báránykákat számolni.
De az agyam csak az ébrenlétem indokait képes számba venni,
szóval sétára indulok, de reszkető térdkalácsaim csörögnek, mint az ezüstkanál, mikor erősen szorítnád, ám csuklód gyenge,
itt csengnek fülemben, mint ormótlan templomi harangok, hogy emlékeztessenek,
alvajáró vagyok egy boldogságóceánon, és nem tudom
magamat bemeríteni abba.
Anya azt mondja, boldognak lenni egy döntés,
de az én boldogságélményem olyan üreges, mint a tűvel kiszúrt tojáshéj,
a boldogságérzetem magas láz, amint lezuhan.
Anya azt mondja, irtó jó vagyok abban, hogy semmiségeket felfújjak,de e kudarcba fulladásom
majd jól bekerít,a halálfélemem által-
Nem! Nekem életfélemem van!
Anya, magányos vagyok.
Úgy hiszem, mikor apa elhagyott, megtanultam hogyan fordítsam át a dühöt magánnyá, a magányt buzgósággá, tehát, ha azt mondom neked, később nagyon elfoglalttá váltam, arra célzom, álmatlanságba estem,
a heverőn a sport csatornát bámultam a TV-ben,
hogy elkerüljem a szembesülést az ágyam üres oldalával,
de a depresszió mégis visszavonszolt oda engem,
amíg a csontjaim egy elmerült csontvázváros elfelejtett kövületeivé nem váltak,
a szám fogaimnak temetője, az önmarcangolásuktól törtek össze,
beesett mellkasom előadótermében szívverésem visszhangjai dübörögnek,
de én óvatlan turista vagyok itt,
akárhol tartózkodjak,én sohasem leszek igazán otthon.
Anya még mindig nem érti.
Anya, nem látod,
hogy én sem?






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2018-01-17 21:36:46
Utolsó módosítás ideje: 2018-01-17 21:36:46