Immár vagyok

Valaki átsiet a kerten,
alkony van, fehér kaviccsal
kirakott úton árnyékként suhan,
mintha semmi se változna,
olvasólámpám fénye imbolyog,
holdfény szivárog át ajtómon,
benyújtózkodik kandallómig,
nem bírok ma se aludni,
szarugerendákra denevérszárnyakat
látok, valami távoli fény vagy;
sokadszorra szerelem,
akitől nem kérhetek semmit,
csókot, simogatást, kedves szót,
csak ha nagyon akarod.

Mindenbe beleegyeztem!
Magam vergődöm nyugtalanságomban,
sötét látomás álma gyötör,
éji szekér rúdjához fogva
tántorgok, szomorú trappolás
ez a sötétben,
angyalok lélegzete is eláll, ahogy
nyikorog szekerem,
mint rozsdás szélkakas.
Inkább húzódnék pörögve
ölelésbe, dulakodnék
veled selymes fövenyen,
zuhannék a végenincs végtelenbe,
nyelvemmel keringenék táguló
üregeidben, boltozataidra,
hasadékaidra éhesen.

Poklok pokla ébred sikítva bennem
ahogy fölém hajolsz nyugtató hajzuhataggal,
fázósan összerázkódom,
csókolsz, ölelsz, simogatsz,
meglebben a függöny,
ágyam nyikorog, ahogy fényre tartod arcomat,
szemed villan, és azt gondolom:
immár vagyok, aki soha nem voltam.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.