Rémálom

Mintha álmodnám,
a trón színarany,
a karzat mély, lila brokát.
Bársonyszékek, tűzvörös
szőnyegbe süppedt lábnyomok.
Körben almazöld ufók, földöntúliak,
morajló hangorkán.
Fenn nyájterelő kolomp szól.
Szuszogó, rágó, nyelő, hörgő
cafrang-fényezte rangkórság,
főúri mód. E házban ma ez dukál.
Törvényre emelt méltóság
önnön keresztjére feszül,
úgy ad a bűnre  feloldozást
Istentelenül.

Mintha álmodnám...
küszöbön túl minden olyan más.
Rácsok, beton-védvonalak,
kilincstelen tölgyfákba
cifrázott rozsdás-(t)rendek,
minden lépcső lélekbarikád.
Süket ajtók, vakablakok,
testeket óvó ősbölények,
kifordított csend, sérült világ.
Gőzölgő kondér-szegénység,
hajléktalanok, kígyózó éh-sorok,
újságba csomagolt fagyhalál.

Rémálom ez. Vigasztalan lét
kinn is, benn is, egymás nélkül
nincs semmi, csak a lélek
kalapoz még megszokásból
s úgy indul el, mint egy
alvajáró, hogy egyszer végleg
egymásra találjon.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2017-12-06 15:44:34
Utolsó módosítás ideje: 2017-12-07 06:47:12