Lobogj

Mi eddig nagykorúvá érett bennem,
mostantól testidegen.
Kontúr nem tart, többé nem jelöl.
Születésnap, gyerekkín, addikció,
grammatika, térképzet, elcsúszott arányok,
egymásra hordott összevisszaság
lemállik mind és opálos káprázatba dermed.

A derengés marad csak,
vibráló membrán
tekinteted sugárpászmáiból,
nyelv hegyén ragadt felejtés,
déja vu.
A váz csupasz.

Finom szövet tapad rá ezután,
míg fordulok égtájak szerint
s lassanként másik, hattyúszín testet öltök.
Palást lehetne, fátyol, szemfedél,
mégsincs neve.
Porból lesz, csillaghordalékból.
Növekszik, ám súlytalan.
Megtelik ízzel.
Az akácok hordják így a nektárt,
halál igézetét az épp világrajött.

S nem, mégsem újjászületés ez.
Az életre, mint lélekbe vert ék sebére gyógyír,
nyílt szerelem.
Karodban izzani azért az Egyért,
a vázat edzeni, tengely legyen.
Átszűrni tisztán rajtad magam,
vászonba szőve lenni,
lobogni a vázon.
Hirdetni, mint a fák,
ég és föld felé
vég nélkül, határtalan kiterjedésben.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2017-10-20 13:10:47
Utolsó módosítás ideje: 2017-10-20 13:10:47