Málnaház

Szétszórlak most, mint csibéknek a magot,
nem akarom, hogy belém csírázz,
kidobható cserépben tartottalak,
mint meddő földrögöt.

Sokszor gondolok arra a pöszméte- és ribizlinyárra.
Izzadt dél volt, amikor utoljára jöttél,
mézsárga fényben úszott a málnaház,
provence-i égnek tűnt a plafon,
tejkaramell a mell.

Lomha reteszek tolódtak, amikor igent mondtam,
megtelt velünk a szoba,
messziről hallatszott a sóhajod,
reszkető délibáb az ölelés.

A szoknyámat három napig ott hagytam ahová hajítottad,
más nyomod nem maradt,
de
aludtam kövér megelégedéssel
szagodban, hátrahagyott csendedben úszva.

S ott maradtam kidobható cserépként,
kicsiny tálaimmal,
átpasszírozott gyümölcseimmel.

Levendulakék felhők úsznak az égen
most is, mint akkor régen,
valami kering még az ereimben belőled,
pipacsérés vöröse keveredik
a muskátlik pirosával.

A házzal szembeni ribizlist
összehajtogatom egészen laposra,
hogy beférjen egy borítékba neked címezve,
de sosem küldöm el,
maradjon a hit,
hogy már nem én tehetek rólad.




(Köszönöm Czékmány Sándor segítségét.)





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2017-09-11 02:05:53
Utolsó módosítás ideje: 2017-09-11 13:12:27