Gyász
Szavaidat dédelgetem magamban, mint gyerekkoromban apró kavicsokat a zsebkendőbe bugyolálva. Néha megsimogatom őket, nehogy érdessé váljanak.
"Jó, hogy itt vagy, olyan rossz egyedül" - mondod egyszer csak, ahogy a konyhában ülünk. Aztán lesöpörsz egy morzsát a kék-fehér terítőről. Én a mosogatót nézem, a vízkő alig látható barázdáit, ahogy egymásba forduló kacskaringókat formál a fémen.
A jelenlét tátongó helyére gondolok. A végérvényesen üressé vált ágyra.
Az időben ki nem mondott szavak áthatolhatatlan indáira.
Megnyitott minket a fájdalom, hogy aztán újra magunkra hagyjon.
Nem tudom lesz-e erőnk összeomlani.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2017-07-04 09:03:06
Utolsó módosítás ideje: 2017-07-04 09:03:06
