A gyönyör tragédiája
Deres, őszi sírkertről álmodtam.
Levetkőzött a holdvilágban,
de megtorpant ágyazás előtt,
s ragyogott, akár a borostyánkövön
keresztül szemlélt naphasadás.
Hallottam zúgni a vonagló éjszakát,
irgalom és kárhozat kereszthuzatát.
Tükörlapra pergő tükörszilánkok
voltak a tó jegén pattogó éji fényszikrák.
Egy megismételhetetlen zuhanás
kezdete-vége, a gyönyör tragikuma,
mely kérés nélkül idézi meg a világ
vágóhíd-hidegét, istálló-langyát,
Isten ujjlenyomatán szertehullt sziklát,
a repedésekbe vakult virágot, mohát.
S őrzi, mint víz alatti csöndet a tómeder,
ház-, vagy sírhelyet, a parcellát,
karosszéknek támasztott mankót,
koporsószögre akasztott köpenyt,
az idő verejtékszagú szennyesét, mely
fehér, akár a katonasír, akár az anyatej.
S láttam, ahogy az ösztön kapitulál,
miként a részeg halászt csáklyázó tudat,
de mielőtt álmából végleg felriadt,
kérges ökleinek nyoma a sárban és
homokban egész a tengerig hasadt.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2017-05-23 18:15:37
Utolsó módosítás ideje: 2017-05-23 18:15:37
