Száll az idő

Beköszönt a nyár, őszi ablakom tükrén,
S néma tartással, a búcsút hozta el.
Fellángolt szívem, a fövenyen futó tűzként,
Amint a hűvös csók, újra vágyra kel.
Ifjú még, siheder fejemben a tudás,
Mit hosszú évek alatt az élet tanított neki,
S benne fortyog, a gondolat, az elmúlás,
Mi magát, pávaként, díszesen kelleti.
Felreppen az elme, torzszülött madara,
A fakó színű, megcsapzott, szürke daru,
Melynek csőrébe nőtt, a bánatnak agyara,
És a savban ázott bőrébe égett a szaru;
S a hitvány teremtmény, most mégis száll,
Remélve az újat, bízva a nagy változást,
A távolságot rettegve, égi útra áll,
Tűrve kínt, a bút, s az ocsmány káromlást.
Látod, amint repül? A szívem az ott fenn.
Mely ma kényszerül, a hosszú útra,
Mely közben meg nem áll, s nem pihen,
Csak ha fehér toll nő, torzult testén újra.
E nap, nem csak a gyászos búcsú napja,
Úgy ünnep is ez egyben, délceg ünnepély,
Amint beléd karol, az időnek vas karja,
(Egy új életév, új álom, vágy, bűn, esély).
Egy idősek lettünk, rövid időre pillantva,
S míg én ma is, csak a jóra törekszem,
Megüti orrom, a múló órák tömény illata,
Amíg Te felnősz, s én tovább öregszem.
2015.06.10.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-12-01 13:00:08
Utolsó módosítás ideje: 2016-12-01 13:00:08