Önámító

Elhittem, hogy a rossz behunyt szemem káprázata,
eltűnik, ha nézlek akár a háztetőkre vackolódott köd,
ha rátelepszik a Nap, és én semmit sem ronthattam meg
benned amit magamban nem akartam.
Hogy örökre befoghattam és szétszórva osztogathatom
a Napot szívből, tenyérből akár félszavakon át;
az árnyék csak más dimenzióban követhet, mert itt
mindig úgy ragyog, hogy nem is ismerik az éjszakát.

Illúzió.


Csak a halál biztos és végleges. Addig
hullámfodrokként egymáshoz simulva
vagy viharban törve, ha partot érünk
marad a képzelet. De abban is megtartalak,
hisz úgy illeszkedünk mi az időben, mint
puzzle darabkák, mint a keresések s
találkozások pillanatait agyunkban
visszajátszó filmrészletek. Külön-külön
és együtt is értékesek.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-11-07 10:43:53
Utolsó módosítás ideje: 2016-11-19 08:26:31