Egy macska, akit nem engedtem el.

Elképzeltem, milyen neki az alkonyat.
Napról napra jobban
látszott a belseje.

A földön húzta,
mint esküvős
konzervdobozokat a kis Fiat.

Ez nem állapot, hogy
alszik a fotelban,
maga mellett pihentetve beleit.

Akkor utáltam meg, amikor
ötödször hittem,
hogy kiszenvedett.

Azt gondoltam, majd óriásira nő,
s az ajtón még befér szegény,
de kimenni többé nem tud.

Macskává és gyilkossá váltam általa.
Magamért gyűlöltem őt,
a hülye élni akarás miatt.

Meghalhatna ingyen,
de az én lelkem kell neki fizetségül,
hogy halott legyen.

Depresszió elleni gyógyszereket
adtam neki, pedig
szemmel láthatólag nem akarta ezt.

Kómában feküdt,
szaporán szedte a levegőt,
enni már nem kívánt.

Aztán letakartam a szemét,
de a rongyon keresztül is láttam
összeszűkült pupilláját.

Álltam fölötte tehetetlenül,
míg a gravitáció
az ördög oldalára nem állt.

Emberré tett az istentelen.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2016-07-12 12:59:13
Utolsó módosítás ideje: 2016-07-12 13:19:28