IDŐMÉRTÉK

Összevarrni egy holtat, a tátongó
sebeket, nrem mintha ismerném,
a nemes szerveket mind helyükre
rakni, a cérnával csínján bánni,
nem mintha látná bárki, vörös majd
kéklő a fény a magányos kabinban,
kihűlt szívre forró vizet locsolni
minek is még, már? - számot visel
a lábán, mily mélyen belátni
a vágott nyílás mentén: boncolni nem
egyéb, mint a jelenben ásatni s
megérteni végre varrás és varrat
során: szabott helye van még a
léleknek is, látni be a magányos,
derengő fényben, nem mindegy, mi
hová kerül vissza, és kerül-e,
idegen testnek pedig nem örökös
hajléka, mi már csak szám, vagy az sem...
Különös most gondolni rád, ahogy
haladok lassú kimért léptekkel
a könyvtár felé épp a prosectura
mellett. Még félek. A többi nem számít.
Nem tudok majd róluk. Csak helyettük
halászpm itt a csalitosban...





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Bárka, 2000/1