A vámpír metamorfózisa

Az ötvenéves Zalán Tibornak


Egy parkban, dús lombú fa vastag ágára települtem,
Lábam lógázva a lebukó nap fényében elmerülten,
Kecsegtet a lanyha est, a hűvös szélben mélyülő színharmónia.
Már egészen elaléltam, szomjú ajkam megremeg,
Sivár nappal után csak bársonyos homályban vár enyhület.
Alattam a padra huppant valaki, s hanyatt feküdt.
Milyen bizarr a női ajk, duzzad, kínál, puhán ígér,
S megmutatja, meddig enged, mit szabad.
Alig hullámoznak a kislányos mellek,
De a szoknyát, a combok hasítékát szőr domborítja.
Érzem, ágyékomon a nadrágom feszül, egy gomb le is szakad.
A zaj miatt észre vesz, óriási szemhéja fátyolosan remeg, sugárzó,
Hirtelen fénylő, gyerek szemét rám emeli, s kilógó farkamra nevet.
Nem értem miért, de reszketek, biztosan az éhség,
Ahogy aláereszkedem, halkan jajgat, sziszeg az éj.
Megszólít ez az arc, zsibong bennem a régi sérelem.
Halálra rémül, ahogy a torkát elszorítom, harapni, karmolni akar.
Ez a borzongás, ez a fájdalom, ez a szépség, ez a kéj maga!
Balommal a ruháit tépem, jobbommal a száját befogom.
Ilyen test vonzott engem, talán az anyja hagyott el egykoron?!
Régen keféltünk volna, ma felfalom!
Most mellé ülök, remeg szegény, nekem még mindig fáj a vonzalom.
Ez az emberfölötti, ez a szomorú, ez a féktelen vágy,
Ahogy elönti agyam a vér, s már nem látok mást,
Mint vérző ajkat, vékony bőr alatt pulzáló verőeret,
S érzem, ahogy a vér zubog, ahogy szíve a torkában dobog,
S már ínyemmel kívánom érezni ízét, tocsogni benne,
Kortyolni lucskos melegét, kiszívni utolsó édes cseppjeit,
Míg fehér bőre elkékül, duzzadt ajka fakó, s ráncos lesz,
Míg élettelenül csusszan ki karjaimból a földre,
S kifacsart teste fölött átlépek, majd duzzadó pocakom simogatom.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.