Borító
…és rátereli, mint az éhes nyájat,
figyelmét a gizgazos ős vakútra…
Félszeg kamasz a remény, szégyenlős, mint
akit rajtakapnak, aprópénz helyett
kabátja utolsó gombját dobja a
templom perselyébe, de előtte még
kívánna is valamit, vagy amikor
kéményseprőt látunk, talán azt, hogy ez
egyszer ne vegye észre senki, még az
Istenért se, igen, emlékezete
fába vésett szív, vagy nevének kezdő-
betűi egy rég kidőlt tölgyfa kérgén.
Elhagyja magát, az Én meg fölveszi,
kalapot emel a szögnek a falban,
kinézi napjait, ahogy tyúkjait
az anyja, mindig előre tekintve,
felborítja gyors lépteit az este,
és szétfeszülnek a földben a magok,
alighanem már rohamuk van, egyen-
ruhába öltözteti őket a nap,
a szemét zavarja a meztelenség .
A lázas éjjel idomított kutyák
keltnek, mély álmából felverik a port,
nem valamiféle útszéli korcsok,
a hátrahagyott jövő meg kullog, az
alagutak behálózzák a poklot,
az unalommal történik a legtöbb,
a semmi nélkülözni kénytelen, fel-
tűnt útitárs, elszalasztott kőfal, a
fajrontkulcsért küldött kisinas, lovat
ad alá a vak tűz, mohó falovat.
Mint az óvatos autóversenyző,
feltartóztatom, nem akarom, hogy meg-
előzzön, nekem jár, hát nekem járjon,
megígérték és papírom van róla,
számomra fenntartott múlt, talált persely,
szétszerelhető, összerakható seb,
étvágyát elragadja a béna föld,
felégeti mezsgyéit a halál, a
fű ápolt, nem törik bele a kasza.
Hajótörött virraszt a tengerparton,
álmatlanok és gyűröttek a habok,
a bizonytalanság már a válláig ér,
szépen fejlődik, ő meg csak hallgat,
belegondolja a fejébe az észt,
a veséjének titkos viszonya van
az éggel, a szíve meg nem kap munkát,
lemarad magáról, kifogás lehet
a tengernyi bajra, méretes fogás,
az esély lenyúlja, salakra futja,
neki a piszkos feladat a jussa,
a tengerparton lődörög vagy lófrál,
és elsüllyed a habkönnyű homokban,
feltámad a szél is törvényszerűen,
előételnek jöjjön hát az emlék,
hajótörött vár a tengerparton, a
valóság hajó képében kísérti,
a valóság hajónak hiszi magát,
csönd van, Isten a fedélzetére száll.
Eldöntöttem, ő lesz az életem, csak
így élhetem túl, vele maradok, hogy
megtaláljam magamat, róla nem is
beszélve, inkább elhallgatom nevét,
fel van írva egy cetlire, zsebemben
felejtettem, üres csokipapír, el-
száll az életem, a sors meggyűrűzte,
lejárta lábait, kész kődarab, így
akarja a szabadság, nincs új a nap
alatt, szófogadó a nyár, jégsima,
a nyelve kollektív leszerződteti,
kéziratban maradt önkívülete,
pórázon tartja az esőcseppjeit,
lelke tőkesúlyát kiszárítja az
elme, kése nyelét, mint engedelmes
szolga, ártatlansága bepácolja,
nagy gondban van a hajnal, a körhinta
lófigurái összekeveredtek
a büszke díjugrató paripákkal.
A történelem süllyed, magába száll,
eleme lemerült, szabályos töltés,
oldalára fordul a lusta folyó,
agg régész a szemtelen kíváncsiság,
földomlás, ahogy a lélek kiveti
magából s magához tereli állva,
könnyelműen mérlegel a mázsa, rád
várva, végignéz rajtad, s te felméred,
amint a sóhaj, dolga végeztével.
Amott a park, a facsemete mellé
levert karó hozzáállása mozgat,
gyógynövénytermesztő angyalok kara,
megkörnyékez a Mi, beletöröl a
festett égbe, honvágyat ébreszt bennem,
a képzelőerő gravitáció,
érintetlen táj, tisztázzuk le, erdő.
A forma zaklatásként éli meg, ősz
van, a jól informált szélnek híre megy,
végül egymással leveleznek a fák.
A titok a sakkfigurákban bízik,
kerülgeti a mennyet, megrakodik,
valójában ki se mozdul otthonról,
visszabeszél az ösztönös falaknak,
kötényében szilvamagokat szoptat,
lyukas tenyerében az anyagias
világ liftje közlekedik, a pokol
vadon nőtt árnyéka jól felitatja,
irgalmatlan a gyújtogató hajnal,
a szalmaláng egy életre megjegyzi,
pattog a labda, majd elmegy a kedve,
beleszalad a fénybe, féreg lakja,
kifújja magát, könnyít a dolgán, a
félkész képről a cethal bekapja, be-
leéli magát a lélek a testbe,
ahogy a jóság a szívbe, tüdőbe
a levegő, a szó magának marad,
a halhatatlanság foglya a semmi,
barlangját őrzi lebarnult jövendőm.
Tárd ki ablakod, üvege hiányzik,
a sötétség kihajtogatja magát,
a tányérok megint éhen maradnak,
színes asztalterítő a felejtés,
a sors nem meri visszanézni győztes
gyakorlatát, végül még elveszíti,
kihull a fogad, számba vesz a halál,
torkomban dobogsz, mint dagadó Mózes,
elvagy magaddal, önszorgalomból, az
esély terhét elszopogatod szépen,
az egyenlőség hegycsúcsán pihen az
Isten, lehet ma minden, az órája
siet, visszamorgás a ketyegés, még
kibeszéli háta mögött az időt,
a föld azonban nem számol veled, és
vadállat a szívünk, lakatlan sziget,
ahogy csak a hős katonák tudják, egy
óriási kőszobor-lábfej, izzadt
ujjai közé behúzódik a rés.
A világhálón a nagy keresgélés
közepén szembejön velem egy koros
bácsi, jobb kezében öregbot van, a
ballal leföldeli a poros baba-
kocsit, belekapaszkodik, úgy halad,
mellette régi házakat bontanak,
persze üres a vén csotrogány, egykor
a gyerekeit sétáltatta benne,
ha jól látom, nem is babakocsi már,
inkább a neki kiutalt tolószék.
A fáradt végtagok beállnak a test
szolgálatába, az idomított haj-
szálak hűséget esküdnek egy kopott
elefántcsontfésűnek, a sörhasú
felkiáltójel maga alá rondít,
kesztyűjét ingerli, zavarba hozza,
mégis kesztyűs kézzel bánik magával,
elvan a költő, elvan hát a bárddal,
a létszükségletévé lett a halál.
Vagy tízen álltak előtte a sorban,
a tenyerét vakarta, mindig a balt,
nagy erőfeszítésébe került, be-
látom, abba, hogy ne tévesszen, majdnem
belebolondult, átszivárgott hite,
ideje volna megsajnálni szegényt,
és ellene esküdött a föld, az ég,
hulló falevél sürgeti úgy ma a
múltat, mögötte álltam, márcsak tudom.
Újra és újra kitapogatjuk a
tapasztalat benőtt ösvényeit, még
véletlenül se tudunk félre lépni,
magunkkal ráncigáljuk a krónikus
időt, legyen a tanúnk, a szél vasalt,
hosszú szoknyájába kapaszkodunk, sport-
cipőnkön a lyuk hajszálgyökereit
látni, vagy csak a szem, a túlbuzgó kis-
iparos iparkodik, mint a hithű
pók, Ádám meg száll, nem bír ellenállni.
Zötykölődik a kíváncsi utazó,
elcsavarja fejét a vonatablak,
anyajegyei kész puzzle darabok,
lélekben a testes vágóhidakra
gerjed, ismerkedik a táj, állok a
hegy lábánál, zuhan egy kő, magába
száll, lefut a szem a harisnyán, zsíros
árnyékra hasal az ég, elszalasztja
a lehetőség, a test feledhető
szállás, vadászles kilátás, zihálva
ér a hold a célba éppen, levágott
végtagjain becserkészi az éjjel.
Megérkezik Ő, a halottnak hitt, a
felejtés befutja ismerőseit,
kerítést a bab, házát a borostyán,
végzetükre váró fejfák, rögtönöz
a rög, áthallatszik, még tán túlszalad,
szokás kérdése a jelen, a kereszt
magára veszi, mindent magára vesz.
Hiú emlékezés, virágcserepet
forgat az ablakban, fejlődjön egyen-
letesen a szár, rendbe rakva, rendbe
téve a növényt, zöld virágcserepet
forgat az ablakban, magát a napot.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Publikálva: Agria, 2013
Kötetben: Alázat (Ekecs, 2013)
Kiadó: AB-art
Feltöltés ideje: 2016-02-15 00:12:11
Utolsó módosítás ideje: 2016-02-15 00:12:11
