Nagyvárosi magány

Mint kinyúlt kardigán úgy lóg rajta a magány
nincsen már életében se csoda se talány
ráborul az éjnek oly ismerős sötétje
létének egyáltalán nincs semmilyen tétje
a buszon ülve táskáját szorítja csendben
az sem zavarja hogy réges-rég elmúlt negyven
és biztosan tudja hogy semmi sincs rendben
mert nem született végül méhének gyümölcse
nem lett semmivel okosabb de még csak bölcs se
egy régi melegségből feldereng valami
lelkéből egy távoli dallamot hallani
falak üres falak dőlnek reá sötéten
ő meg csak ott fekszik az ágyában kövéren
Rá gondol még emlékszik az Egyetlenegyre
s a szerelemre mint isteni kegyelemre
a gyengédség távol s a sivárság oly közel
nincsen már erős kar mely meghitten átölel
„Istenem, miért hagytad, hogy így legyen?”sóhajt
az öregség rátört mint besurranó tolvaj
vége már úgyis vége mantrázza szüntelen
hisz soha nem lesz már az övé a végtelen
de emlékek tolulnak a lelkébe régről
issza a színeket mint egy virágos képről
bár adna az ég még egy kis szivárvány-derűt
élvezné mint borivó ősszel a dús nedűt.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2014-10-06 14:03:40
Utolsó módosítás ideje: 2014-10-06 14:03:40