Tél a nyárban (jav.)


Milyen hideg lett az arcod.
Mint mikor gyerekkoromban,
telente lefekvés előtt még kimentél eldobni a havat.
Féltünk, hogy reggelre teljesen betemet minket,
de siettél vissza esti puszit adni.
Akkor éreztem hozzádérve ezt a hűvösséget.
A kezed is hogy elnehezült.
Felemelem és csontos ujjaidat ügyetlenül
összekulcsolom behorpadt mellkasodon.
Most el kell mondanom helyetted és érted
azt a két imát, amit ilyen alkalomra jónak gondolok.
"Legyen meg a te akaratod ...,
... imádkozzál érettünk bűnösökért, most és halálunk óráján."
Ez a te halálod órája.
Jó lenne mondani valami személyeset, elbúcsúzni.
Torkomon a szó, de nem mondom ki hangosan, neked már nem kell.
Érzed, amit én, és már többet hallasz és látsz, mint én.
Félresepersz pár felhőt magad elől,
és ha nem felejtetted volna itthon a sót,
fel is szórnád az utat, hogy tiszta legyen,
most és mindörökké. Ámen






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2014-09-09 19:38:09
Utolsó módosítás ideje: 2014-09-09 20:18:34