Egyedül

Megriadt szavak vigyázzban állnak,
ha hívom őket, mind messze szalad
boldogságszülő álomvilágba,
hol az illúzió, mi megmarad.
Csonkolt a lélek félholt érzése –
kacér álmokon rést hasít,
ingoványon az élet, és a penge
felismerés fénye elvakít.
E vers is, mint a tegnapi nap, veszett,
a gondolkodó elme meghasad,
ki szexbe, ki piába menekedett,
az én lábam az Úrhoz szalad.
Kereszttel szakítok boldogságot,
felemel az isten, ha túl kegyes,
beszorulva, egy ketrecben kárálok,
zavaros ez a bolt – túl vegyes.
Tükörbe nézek, nem az a torz,
csak az arcom túl szabálytalan,
utálat támolyog a falakon,
képmutató világ – mily hasztalan.
Szeretethalandzsák: szúrós lándzsák,
üresen peregnek a szavak,
felverik csendem harmóniáját,
s melyik mond közűlük  igazat?
Talán az sem valós, amit látok,
keserű köpés röppen a szájból:
kérődzik az unalom szent tehene –
fájdalmas velőmben engem csámcsog.
A halva született gondolatok
papírt, tollat nem érdemelnek,
keserít, hogy írnom kell így is –
vulkáni tüzek kényszerítenek.
Verseim – a pár silány rokonom –
bűzlenek, mint híg tehénlepény,
magam mégis velük vigasztalom,
miért e sok elcseszett remény?
Keserű a beszéd, tudom, tudom,
de nem segít itt semmi szép malaszt,
saramat nekem kell eltisztítanom –
e magányos teendőm még maraszt.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2014-01-06 12:28:19
Utolsó módosítás ideje: 2014-01-08 14:26:49