Függönyszerelem

Álmokat fújni a kispárnába, érlelés céljából betakarítani a tüdő sötétjébe az elkóricált marihuána felhőket. S nyulakkal terelgetni a korlátokat, melyek majd átugranak bennünket.

Önként jelentkező felhőpaplanokat vendégelni, melyekkel csendes magányunkban betakarózunk. Hisz tudjuk, túléljük az életet, hol majd f(l)ess utcák fogadnak.

Az utca két oldalán kirakodó vásár, s csak szaladunk a megakadt képeken, hol mindenki arcán lábát lógatva ül a meggyvörös mosoly.
A puzzle-város dimenziódarabjait fürkésszük, tudjuk kalandjáték mindez, hol önmagunk hátulról szemléljük.

Magunk háta mögött szívszorító látvány, az emberi testből szivárgó szivárvány. Rajtuk szemek, végtagok, szívek, belsőségek, kezek szanaszét.
Kifoszlottunk auránkon kívülre, belek, nyelvek, tüdők, vesék, erek… Az egyik standtól robajlik fülünkbe:
Csak tessék!

Csak nézelődünk – mondjuk – színes fonalainkat gombolyagokba tekerik a virágok, s kizümmögnek belőlünk a játszóterek, meg a zebrák sztrádái.
Magunk is meglapulunk síkban a kartonvárosban, ha patkóval felszerelt darazsakat látunk ápolónő jelmezben kezükben injekciókkal.

Bélyeg-bugyikat nyaltatnának velünk, duzzadó dombokat, hófedte csiklókat. Igaz elég meleg van, s elfogadjuk a jégkrémet.

Hogy lepedőarcainkkal milyen akrobatikus mutatványra készülünk, ha tudná a cirkusz, hogy a kimelegedett szeretkezés mekkora világszám…

A puha szobán bedöglött lég kondi edzi ki magából a megtetemesedett levegőt – párnákba fújjuk a hőségriadót – s felrázzuk a szivacsokból a befülledt álmokat.

Leseperjük a bomlást a hiperventillátorról, mintha rovarok cirógatnák ki belőlünk az endorfinokat, úgy csókoljuk le egymás ajkáról a meggymosolyokat.

A magok auraauláinkba foglalnak helyet, hiányzó részeink pedig pucéran behelyettesítve fekszenek a márványon, s csak testre szálló hópihéket szemlélünk.
A jégtáblára fagyott arcainkat feltépjük, elnyaljuk egymást, míg a nap alufóliába csavar…

Kérünk még a Tündérből, s egymásból emlékként összeragasztott matricát.
Hisz a lombokon táncolunk, kinyitjuk magunk ablakát, bekéretszkedő felhőket simogatunk, érezzük az ebéd illatát, s tudjuk, jóllakunk holnap is, s nem kérünk semmi mást, csak a szerelem által felszolgált eufóriát…

Elvonásainknak nap, mint nap eleget teszünk, hiány nélkül talán nem éreznénk a szerelmet sem, s kell, hogy fájjon – árulkodnak a függönyök – s csak függünk mi is, de tartanak a csipeszek. S csak alkalmanként mosnak ki bennünket.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-08-12 04:15:14
Utolsó módosítás ideje: 2013-08-12 04:15:14