Tünemény
Ajakamra oson most a féltő bírálat,
Próbatétel gyanánt von csupán kérdőre.
Jó szándék az, törekvés. A jóra való ösztönzés.
Szükséges aggodalom, szorosan ölelő törődés.
El még hányszor induljunk,
Hogy hazaérvén rádöbbenjünk,
Mindvégig itthon voltunk...
Csak egyedül, egymás mellett, egymás nélkül.
Úgy hiszem, a köz-helyek
Közhelyekké sohasem nőhetnek,
Ágas-bogas lelkesek pedig
Közénk sosem férkőzhetnek.
Bár tudnám, hányszor adjuk el még
Magunk, a ránk sosem szolgálóknak.
Míg végül végre elhajítanak, s nékik hála,
Megmaradhatunk örökül egymásnak.
Remélem, ha tévedem, majd
Mindig magamtól értetődök,
Ha mégsem, úgy legalább általad,
És majd öröké karban tartalak.
Megesett már jó néhányszor
Mindaz, ami régen megszokott.
Pótolhatatlan pillanatok: Ahogy nézel,
Ahogy nézlek, ahogy nem szólsz, ahogy én sem szólok.
A rejtelmes, szelíd, rémülten cikázó fények,
Melyek szeméremdombodon az elmúlás elől
Keresnek, és találnak menedéket...
Mondd, a lehetetlent megállni meg lehet?
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2013-07-09 09:56:59
Utolsó módosítás ideje: 2013-07-09 09:56:59
