Fantazmagória

Előbb erőt vett magán, aztán bátorságot.
Szétnézett, majd a széntiszta égbe lágyan belehajolt.
Míg a Holdtól egyetlen csókot ellopott,
Én tócsa fodrán szemléltem,
Arcán miként ragadnak meg a csillagok.
Orcáján, vállain, s hófehér nyakán...
Miről csókot én lopok borostyán éjszakán.

Feledve a tűnődést egy sápadt nap baján,
Forr a dalom, zúg, eleven oltalmam tornácán.
Víz tükrén gyönge fény dobban meg tétován...
Csak szikár ragyogás az álmoknak kínpadján.
Míglen nyargal a múlt, pej, dun vesszőparipáján,
Mint szilaj vágy, a jövő, fut föl a hegyek bölcs ormán...
Pille idővel játszva, kergetőzve a mennyekig hasítván,
Majd a pillanattal roskad együvé, derűt foganva lépte nyomán.

Távol, szívem kacag egy fájdalom pusztulásán.
Hol nyugalomból, s kényelemből egyaránt nincs hiány.
Halk gitárszó csendül e-pusztulás hallatán...
Dallamán kósza fény csillan mentsváram tűzhaján.
Szeplői mind, s szemei, mint éggömbön csillagóceán.
Pislogva hódítnak tért szívem belső égboltján.
Ölemben lelkével ajnároz, míg megpihen pillantásom oltalmán.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-05-30 22:50:14
Utolsó módosítás ideje: 2013-05-30 22:50:14