Meztelenül

Teremtő pillanattal lopva surran az éjben reszketeg szavad,
Tétován róva rám, mi egyedül csak énrám róható.
A fényben kócos színfolttá olvad kontyba font tűzhajad.
Szuszogva tanúbizonyságot teszem.
Mint faágak karcolják a gleccser-kék eget,
Behódolván a könnyed, illatozó nyári szélnek,
Úgy hódolom be én is, évszakonként neked.

Bár emlékeim leköteleznek, olykor röghöz kötve,
S gúzsba kötve is gyakorta beléjük merengek...
Tudom, előlük el csak mögéd rejtezhetek.
Időnként csupán mély csend vagyok, csikorgó némaság.
Máskor mennydörgök és robbanok. Rohanok.
Tán még el is hasalok, de meg sohasem hasadok.
Számtalanszor még papíron emelek emléket a percnek,
Ha ily csodás végtelen engem még nem látott,
S lám, nem ismer rám, pedig ez is én vagyok.

Talán tényleg elmúlunk egyszer, s a lényeg:
Amennyit engedem magamból érted,
Néked is csak annyit érek, és épp annyit érsz te is nekem.
Én álomvilágban élek, te csak úgy sajátodban...
Mégis tested oltárán áldozom fel folyton-folyvást
Gondolataim, gondjaim, reményeim, álmaim és magam.
Cizellált szélmalomharc az egész, misszió melyek célja csak,
Hogy magam mellett tudhassalak, s tudhassad te is énmellettem magad.
Vonagló testek zamatját isszák be a lüktető falak.
Őszintén lélegezni talán, ők is, csak ily mezítelen tudnak.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2013-05-30 22:39:07
Utolsó módosítás ideje: 2013-05-30 22:39:07