Megszokja az ember hogy nem szeretik

Megszokja az ember, hogy nem szeretik.
Magát nem érzi többé csontja törtnek.
Elhallgat, magára húzva azt a csöndet,
mit hirtelenjében épp megtalált.
Nem játszik benne száz privát halál,
árnyéka sem ugrik épp az égig,
s bár a sokkhatástól mindkét szem bevérzik,
megdöbbentő, de nem is fáj nagyon.
Csak felvillan, mint az elromlott neon,
míg likőrboltok előtt piszkos eső esik.
Megszokja az ember, hogy nem szeretik.

Megszokja az ember, hogy nem szeretik.
A város fényei egy percre kihunynak.
A holdat nézi, a ronda, barna holdat,
s megérti azt, hogy úgy pótolható,
mint egy elveszített régi kulcscsomó,
Hogy érdek van csupán, csak érdek,
és át nem gondolt gyors szeretkezések,
hogy fogamzás és fogadkozás nem ér,
és nem számít a sűrű barna vér.
Az ablakon kilép a lélek,
beszédnek nincs sok helye itt. -
Megszokja az ember hogy nem szeretik.

Megszokja az ember, hogy nem szeretik.
Nem érzi többé, hogy rajta gyorsvonat haladt át,
bár másképpen szívja a cigarettát,
és másmilyenek lesznek számára az utcák,
a bárok füstje, bent a lusta kurvák.
Megtanulja: semmi sincsen ingyen,
hogy pénz beszél és közben nincsen isten.
Elnémítja a szép tapasztalat,
hogy bármi is történik életben marad,
de nem álmodik ha lehunyja szemeit.
Megszokja az ember hogy nem szeretik.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Hévíz XXI. évfolyam 2013/2,
Feltöltés ideje: 2013-04-13 16:07:09
Utolsó módosítás ideje: 2013-04-13 16:07:09