Elmúlás

Sétánk során egy öreg pár csoszogott velünk szemben .
Görbe bot kezükben, összekapaszkodva  kéz a kézben.
Támogatták egymást, óvatosan tipegve,
arcukon mosoly, szemük a múltba révedve.
      
              Valamikor szép emberek voltak,
              arcukon az évek mély barázdát vontak.
              Sok éve még gyerekeik kísérték,
              Bearanyozva sok nappalt és estét.

Egy ideje már csak ketten maradtak,
a gyerekek felnőttek, külföldre szakadtak.

              Egy este a bácsi egyedül jött felém,
              könnyes volt a szeme, arcán a remény.
              Már talán közeleg az óra,
              mikor elindulhat a nagy útra
                        párja után,
                  csoszogva, sután.

Akkor már nem fáj semmi,
ott nem kell fázni és szenvedni.

              Egy hónapja, hogy az úton ő sem jön már.
              Hiába lesem, üres a látóhatár.
              Meghalt. Mondják, kik ismerték őt.
              Nyugszik már párjával virágok között.

Utam csendben hazafelé visz,
Ők újra együtt vannak:
              Mint Philemon és Baucis.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.