Verstanaim

Sohasem hittem el, hogy tudok írni,
a ceruza volt, akit megkerestem,
a hegye olyan nagyra tudott nyílni,
hogy szirmait a papírra szerettem.

Így esküdtünk hűséget mind a ketten,
ő tanított meg örülni és sírni,
a fáját mindig óvatosra nyestem,
hogy tudjon engem holtomig kibírni.

A nyomtatott vers sem volt épp idilli,
és nem kísérte semmi olyan hír, mi
a napkorongig röptette a kedvem,

de olyan jó volt betűimmel vívni,
és legyőzötten friss levegőt szívni,
hogy minden fehér lapon újra kezdtem.

*

És Istenem, a legkímélőbb bölcső,
csak lökdösött és bizonygatta lágyan,
ha írsz fiam, még sosem leszel költő,
csak olyan, mint az ember általában.

A te világod új világot köt, sző,
de én öregszem, fárad már a lábam,
az ébrenléted egy-két emberöltő,
hát éppen annyit ballaghatsz utánam.

A szóra hallgass, helyetted is dönt ő,
a te szándékod mégse neked döntő,
nem lámpa vagy, csak lámpás a világban.

Lehetsz öröm, a végső kortyot töltő,
a végítélet napján a köszöntő,
de csöpp se vagy az utolsó pohárban.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-05-02 08:27:10
Utolsó módosítás ideje: 2012-05-02 08:27:10