Ombra Della Sera

Félreeső, napsütötte gyepszöglet.
Álomkócolt halánték kovaszagú kövön.
Hallókürt morajlása, fák földmély-tamtamja,
hegyek gyökerének vasmuzsikája.
Tündérszikla idiofon, pattogzó üveghangjai.
Hajdan még Menny-kőnek hívták.
Ma drótszamarak rugdossák
lejtőkre a hegyet,
porló dolomitot.

A homlokcsont mögül
elhagyatott üreg tompa visszhangjai.
Terrakottaszín oszlopok, akár
sose volt nyárba nyargaló pucér istenek.
A halántéklebeny tövében féloldalvást fekvő,
egymás vizébe merülő férfi és asszony,
lüktető gombafonalakkal csipkézett klinén.
A dísztelen északi falból fluoreszkáló termőtest,
pólyázott arcú múmiabáb bök délnyugat felé.

Zúgó fülekkel riadás, apró női kéz a vállon.
Árnyékában a csigásfürtű Angelo.  
Gépolajos idő. Gyűrött ingváll, vasparipaszagú.
Lazuliban sugárzó szemek, jobb markában
összekucorodó ében tengeri csikó:
„váratlan fölfedezett szentély (…)
igen, igen (…) közel a Bolsenai-tó,
tápászkodj végre már!”
Lehunyt kertbe vetett okker
zuzmófröccs, parti bazaltkavics.
Illa erek,
zugligeti berek mögött mintha
Veltha gyűrűző rétjei, hegye,
„buoni auguri!” – huncut szemek
halványuló, szélfútta fodrai.
S egy, onnan is visszanéző Másik.
Nyugati szemcsatorna sarkán
beforduló ibolyabarna tekintet,
nyíló szurdokában jeges vizű,
fénytelen barlangi tó.
Hekaté táguló pupillája.
Mellkalitka vézna angyalcsontjai,
hát mögött örökkön tördelt gyermekkezek.

Jaj, hány önhalálon vonszol át,
fordít maga ellen fekete írisz hüllője
napfattya gyermekszívet?
Mire lesz mind, ki égikra-burokból lát?
Test szögével világba szúrva egyre inkább
daltalan ideg, tűzkaparó kutács
lángokat bámuló bamba vadak között.
Világi láttatás sorstűje, ím, ma is. Visszahív
kikötő zavaros szemtükrén egyetlen türrhén tűhal-árny,
horogra akasztott lélek mágneses sírcérnája,
alkony bronzhajszála, fölfejtetlen,
pőre kamaszszobor.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-03-14 09:04:10
Utolsó módosítás ideje: 2012-03-14 09:04:10