Profán ima

1.
Mint lámpafény a sűrű vaksötétben,
úgy imbolygok az árnyékom mögött,
világosságot sejtek fenn az égen,
ahová Jézus visszaköltözött.

Mert úgy tanítják, ember volt az isten,
és ember által megkínoztatott,
gyermekkoromban én is benne hittem,
és tőle vártam bűnbocsánatot.

Mért várja el, hogy folyton csak dicsérjem,
ha létezik, úgyis övé az érdem,
és engem is csak ő teremthetett,

ha így történt, őt szólítom Atyának,
és Jézus Krisztust egyszülött fiának,
majd visszaadom néki lelkemet.
2.
De kételyekkel átitatva élek,
hol volt az isten; népirtásokat
hogyan tűrhetett, gyermekéhezések
nem érintették? Szabadakarat

nem indokolhat vért, tengernyi könnyet,
a sátán hogyan garázdálkodott?
Az ember mindent magának köszönhet;
a szégyenét, huszadik századot.

Az ember istent teremtett magának,
és hozzá rebeg reménydús imákat,
aztán szorongva várja a csodát,

isten, ha mégis élne, kérve-kérném,
Európának ezen a vidékén
adjon e népnek boldogabb hazát!

  






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2012-02-27 09:03:14
Utolsó módosítás ideje: 2012-02-27 09:03:14