Nagy László égi üdvözlete

Bizony gyakran búsul bele az időbe
az ember. Az évszakok közül az ősz a
védőszentje ezeknek az emlékezéses
időknek. Számvetéses ősz van most is
itt Pakson, a Dunakanyarra bólintó
kisvárosban. Októberedik a
kétezredik esztendő, s a merengés
tájmutatója Budát nyilazta meg,
pontosabban Farkasrétet, azon belül
is a temetőt.

A János Kórházzal szemben,a
Pethényi közben magaslott az a
manzárd típusú ház, amelyben
albérlőként laktam 1987-ben.
Hatalmas volt a tél, szinte az erkélyig
fújta  a havat a szélvihar. Ha addig
nem is, de szűnni nem akaró csapás
a ház első szintjéig büszkéltette a
záporzó égi áldás megannyi pelyhét.
Öreg ház lévén, a rosszul csukódó
erkély ajtaja előtt egyik nap egy fél
méter magas hóbucka köszönt
elsőként jó reggelt nekem.
Szokásomhoz híven, az évben is
elzarándokoltam Nagy László sírjához
halála évfordulójának napján, január
30-án. Betyár idő volt aznap is, és ez
már közel egy hónapja betyárkodott.
Napfény nélkül lapozták a naptárt a
napok.
Útnak eredtem. A fogaskerekű leállt,
s a 18-as villamos sem közlekedett.
Hát hónom alá kaptam a reményt,
így már ketten kutyagoltunk a Déli
Pályaudvarig, ahol az 59-es villamos
megkönyörült rajtunk, s felcaplatott
velünk a temetőig. A pálinkásüveg
már ott örült télikabátom belső
zsebében, türelmetlenül várva
küldetésére. Végre-valahára bevettük
Farkasrétet, s a diadalt a Búfelejtő
vendéglőben meg is ünnepeltem egy
Szekszárdi Óvörössel. A
temető felé vezető úton vettem egy
mécsest a didergő, toporgó árustól.
Lassú, ropogós léptek vittek el a
művészparcelláig. Honthy Hanna,
Szécsi Pál, Somogyváry Rudolf...áhá,
meg van! Nagy László!!! Már
kopjafásan fogadott a sír a
térdfölöttig érő hóban. A táblát
természetesen nem lehetett látni, de
a hósüveges kopjafa árulkodott
hódolva az égnek, hogy  ez bizony
a költő sírja. A kicsiny tűnődést
követően óvatosan előhúztam a
szívem fölött virrasztó
pálinkásüveget, majd ráöntöttem
a halomra, megcélozva a költő alvó
szívét. Hirtelen fúrta át magát a
mennyei illatot árasztó nedű a
példátlanul vastag prémen, s amikor
befejezte a küldetését, a Nap, ha csak
pár pillanatra is, előbújt több hetes
takarója mögül. Megmutatta rég nem
látott, aranylón álmos arcát. Rám
mosolygott, s megköszönvén az
emlékezést, sebtiben visszabújt felhői
mögé. A pálinka fúrta tölcsér
torkolatába mélyítettem a mécsest,
nagy nehezen lélekre kapattam, s a
kortynyi maradék elixírt kiittam a
megkönnyebbülő üvegből.
A főkapuig csakúgy, mint idejövet,
nehezen verekedtem át magam az itt-
ott megsebzett hóban, de utam
balladája alatt valami
kimondhatatlan megnyugvást
éreztem. Béke szállt belém, s a körém
pilléző türelem pillanatai kísértek el a
Búfelejtőig, ahol már várt rám a
babitsi bíbor, a Szekszárdi Óvörös,
ami elénekeltette bennem a hazáig
vezető úton a "Himnuszt", abban a
nem "minden"napi "időben".






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Hitel, 2000.
Kötetben: Énekő kopjafák (, 2003.)
Kiadó: Püski Kiadó
Feltöltés ideje: 2011-11-23 20:19:53
Utolsó módosítás ideje: 2011-11-23 20:26:52