Elégia egy kutyáról a Normafán


Bent kocsmazaj halk, kint szürke téli fény
Az ajtó előtt épp ijedt testet ölt a bú
Pár méterre – gombszemei: tűnt-remény
Áll szándéktalan-mélán egy foltos négylábú.

A drótszőrű apró eb, tarka mellel
Fülével - mint ki szokta, csak nem érti még – int
Hogy őt a régen-ismert ócska csellel,
A hideg, hűvös tőrbe miért csalták megint.

Mert hisz néhány perce járt még az óra
És a szél kinti szagot fújt be küszöb-résen,
A kutya fejet emelt „séta” szóra,
Minden nesz tompult, kívül póráz-csörrenésen.

Aztán sietős dolga végeztével
Az eb és az idő megállt kívül kilincsen
Keresve hangja sírás-énekével
Azt ki előbb még volt s most ki sehol se sincsen.

„Az ősi trükk újból, jaj!” eszmél hamar
S kis tagjaiban a vér már félig fagyva áll,
„Mi lesz majd sarki-széllel, ha csíp, ha mar,
Míg a gazda pohárral kezében cimborál?”

Néha közben torkán néma vicsor zúg
Csöpp ereiben a megdermedt vér újra forr
Mert kilép, messze lendül, hatalmast rúg
És oldalán találja egy részeg csizmaorr.

Gazdája jön, ő meg csóválva-örül
S végül úr és szolga káromkodva hazatér,
S egyik se gondolja kettejük közül
Hogy a bor miért mindig hűtlenebb szájat ér.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.