A fa éneke




Nekem virágot szült lábamra a föld,
és gyökeremet az aszfalt veszi körbe.
Szívem alatt egy tömött,
bolyhos takaró zöldje
még mindig olyan hervatag,
mégis várhatom, hogy a sivatag
homokja lassan beterít, ne is lássanak,
rajtam csak gyerekek játszanak!
Állok itt, és nem mozdulhatok,
szememmel csak e falat vizsgálgatom,
üres, csupasz fal, szürke,
nem jön senki, aki arrébb ültet.
Száz esztendeje, mint apró cserje,
az öröm és mosoly bájos kertje
voltam, de most csak fényfogó,
kivágnak, szétvágnak, és öreg bútor
leszek, vagy szemét,
ugyan, mit bánom én!.
Májusban zöldellek a nyárnak,
ágaimra szürke madarak szállnak,
leszarnak, ganéj az étkem,
mindig ugyanaz az ebédem!
Á, nem baj, mit bánom én!
Itt állok, rút, mozdulatlan növény!
Korhadok, és duhajkodom,
a napfényt tőled is ellopom!
Vágj ki, ölj meg, ne is lássál!
Nem bánom, csak szóljon már
hozzám valaki!

2004. május 13.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.