Hit

A legelső emlékem rólad,
ahogy a faházban játszadozva
egy pöttyös szalvétát szorongattál
tenyeredben. Belegyűrve egy kis
homok az akváriumból, meg két
érdekes formájú kavics. Azt
mondtad,hogy elássuk és száz
év múlva meggazdagszunk
belőle. Én a pincébe rohantam,
fogtam a kedvenc műanyaglapátom
és ásni kezdtem. A pólóm ragadt,
tenyeremben meg már felpuffadt
az erőlködés,de te azt mondtad,
mélyebbre,mert megtalálják.
Mikor már unottan szórtam össze-
vissza a földet,akkor egyszer csak
sivítottál,itt jó lesz. Betettük,és
a rétegeket pont olyan mozdulatokkal
hánytuk rá,ahogy a kutyától ellestük.
Mikor lábaim alatt átnéztem, láttam,
hogy megtorpantál, tanácstalanul bámultad
a kupacot, megkérdeztem mi a baj,
mire azt felelted- Nem is élnek száz
évig az emberek-.  Egy pillanatra
elgondolkodtam, majd határozottan
kijelentettem - De száz év múlva már igen.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-04-09 00:53:51
Utolsó módosítás ideje: 2011-04-11 12:40:17