Búcsú a várostól

egy régi képen, mintha kávézó

teraszán ülnél, de te magad nem

látszol, a szemközti ház előtt

fehér autó parkol – talán az Alef-ben

láttad ezt is –, aztán egy hóesésben

vonuló páncélos menetoszlop,

sárga falú családi ház, miniszterek és

professzorok képei a falon, aztán

Chagall piros keretben,

páncélöklöket vizsgáló katonák,

költők egy író-olvasó találkozón,

majd járműve előtt pózoló tiszt,

egy szíriai naplemente, egy hegycsúcs,

zöldre festett teherautó, fülkéjében

aludtál egy téli éjszakán,

az iskola, ahová jártál, egy hatvanhatezer

éves csont, az „őr kötelmei” amit álmodból

ébresztve is tudtál, egy mezítlábas lány az

aszfalton, a töredékes utcarészben, akivel nem

voltatok egymáséi soha.




Ülök a képben, és a kép énbennem,

és, ha akarom, tenyerén hordoz a szellem.

Egy gyermekkori, és egy másik május

keveredik bennem, mindkettő lehetett

volna sorsforduló, de a sors nem

fordult meg, és összeomlott a

védelem.

Hazaértem végül. Taxi hozott a városba,

vadászgépek húztak az égen, és tudtam, hogy

csak ennyi, ami járt.

A város, álmaim városa, alszik tovább.

A második betű is, nevének kezdetében.

Megromlott az idő. Rólunk nem ír már senki

sem.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-03-02 17:51:52
Utolsó módosítás ideje: 2011-03-02 17:51:52