homokra szórt ég
amikor lezuhansz, nem fogod látni magad körül a csendet,
ez a háborgó semmitlátás kifejti majd emlékeidből amihez
beszivárogva kristályosan temetkeztél, megalkotva
azt a kívüliséget, amiben a belső rácsok,
a párhuzam nélküli vonaglások, az évszaklejtések
bronzvörös siklásaiban a mindenkori jelen mindenkori
kezdeteihez kapcsolt vég, a magány, aminek
létezésében mindig kételkedtem, ahogy kételkedem
abban az óvatos próbálkozásban, ami most jellemző rám,
és ebben a pillanatban rád is; rád, aki velem horzsolod most
magadra az éjszakát, fejtegetve a verbális koloncok mögé rejtett
valakit, akinek pont annyi köze van az itt elrejtett semmihez,
mint a kavicsok gömbölyűségéhez, és, mellesleg, önmagához.
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2011-02-22 20:55:46
Utolsó módosítás ideje: 2011-02-22 20:55:46
