a titanicon

azt hiszed fájsz bennem
mint a szent korona
egy odaadó hős fején –
de én magam nem adom oda

és most mindketten
csak várjuk hogy elsüllyedjen
a másik mint a meglékelt hajó –
újra és újra feljön a jéghegy

pedig tudjuk hogy vége –
a feloldozás a deszkákon
hever és elszakadt valami
mint a viharban megtépázott vitorlavászon

hiszen túl mélyre bukott le
a mérleg fájóbb oldala
mint a titanic amin már
alig hallatszik a zenészek dala

igen sok volt a közös dal
túl sok a felejtéshez
de sok gonosz szó csúszott
ki – vágtunk egymás fejéhez

minden kínt magunkból
bár tudtuk hogy hiba
mégsem hallgattunk – elpárolgott
a mi mint amikor víz jut a kazánházba

és ha majd találkozunk
a fedélzeten és úgy megyünk el
egymás mellett mint
két ismeretlen kontinensről való idegen

a magányos kabinokban
hajnalban a két kihűlt szív
összerezzen – talán arra ébredünk
hogy valami távoli újra visszahív






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2011-02-17 21:32:00
Utolsó módosítás ideje: 2011-02-17 22:15:11