Mindig este

Csak a párkányra borultam.
Egy életnyi terhet adva a könyöknek,
hogy így hallgassam, nyomorultan,
a falevelek mint zörögnek
s a kutyák e félhomályba esve
mint ugatnak s némulnak hirtelen.
Este van az utcán, mindig este
s mindig árnyék a szívemen.

Lázas lelkem folyton beteg,
cigaretta méri számban a fokát
s mint gyermek, aki reszketeg,
nyűgös, éjjeleket nyafog át.
Nem nyugszik semmi köröttem,
sűrű, nyomasztó lég lebeg,
fájdalmakat az örömben
szikráztatnak a fény-jelek

az égi, kopott műszerfalon.
Csak, ami nincs, az világít.
Minden más ama csillag-plafon
elszürkült, ócska hibáit
rejti, hogy senki se lássa.
Így bújócskázik az éjjel
s az időnek kattogása
egy egész embert kibélel.

Változok. Csöndben. Egészen.
Egyre apróbb ponttá válok.
Egyre erősebben érzem,
hogy szétmállanak az álmok,
a föld megfordul alattam
s itt dobban rajtam a hiány
minden még nagyon szokatlan
mellkasi rezonancián.





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2010-12-27 20:15:16
Utolsó módosítás ideje: 2010-12-27 20:15:16