Az emlékezés langolierjei
kinyitni az ajtót
felnyitni a bort
rád gondolni közben
szemébe nézni annak
aki helyetted ott volt
***
elbukik ez a nap is
rátalál a tárgyakra a sötét
amiben máshol vagy
és én hiába tudom
merre
pedig hoztam öngyújtót
ez is
ellobban
kihűl
majd megint évekig
egyre vastagabb a sötét
***
az éj oly' hideg
hogy megfagy az emlék
a Hold megrepedt tükördarab
tudom pontosan merre vagy
hozzád tartanék de hiába
áttetsző álmaim pőrék
már nem emlékszem a bőrödre
és te örülsz
azt hiszed
hogy ez már felejtés
***
a járdarepedésekhez mérlek
(mindig magas vagy)
és várlak
ha leköpsz is
mert csak ennyi vagyok:
szótlan tűzfalnak támasztott homlok
forró hiábavaló várakozás
és nem faggatlak
miért nem mondtad
kezdetben
vagy közben
hogy a halálra készítesz fel
ezzel a szerelemmel
***
a kapudra gondolok
a kilincsedre
tovább nem megyek
nincs fényképem arcodról
mert nem akarod hogy emlékezzek
és nem értem
ezzel a 'nem akarással' miért szeretsz?
***
nem a test köt hozzád
és nem szeretem ahogyan kifosztod
minden egyes gyengéd simogatásomat
nem tudom közelre vonni vele
a messzeséget
amit egyre csak nyújtasz
de megpróbálom
mert én megpróbáltam érted mindent
nem baj ha ezt te nem mered
mert bármilyen is vagy
mindentől függetlenül
szeretlek
***
nem attól félek
hogy sosem fogok neked semmit sem jelenteni
hanem attól hogy sosem érzed meg azt
te mennyi mindent jelentesz nekem
***
bármennyire is vádolsz
nem a vágyak iránytűje visz hozzád
mozgólépcsők, járdák, kanyargós utak
ha patetikus lennék
tán' azt is hozzátenném még: isten
de te ateista vagy
és én szerényen itt vagyok
***
jönni hozzád
így vagyok a legboldogabb
hogy én rólad annyi szépet képzelek
amit más sosem tudna
( te sem rólam )
és ezért ezzel együtt
a világ legmagányosabbja is én vagyok
de van egy imám:
benned ezt sose ismerjem fel
***
nem beszélünk róla
mert neked is
nekem is
voltak jelentőségteljes mások
elég ha fecseg a test
a mindkettőnknek
takaréklángra csavart megalkuvásról
mélyen hallgatunk
de a csók túl mély barlangjai mögött
ékes kastély bennem
és fordított égre szökik
a felismerés
hogy mindezek ellenére
nekem mégis csak
te vagy
akiért érdemes
***
annyira kellesz hogy
megtanultam ellened kacagva véteni
mert csak így érdekellek
( gyűlölöm, hogy hasonlítasz rám )
már téged kereslek
nem a nekem jót
őrült, szent és érthetetlen játék
és én boldogan adom fel magam
cserébe a szerelemért
( mondtam már?
gyűlölöm, mennyire hasonlítasz rám.
vagy csak remélem. )
***
legalább a tested add
ha csak ennyire vagy képes
ígérem
beérem vele
éjjelente nem fogalmazok
inkább haraplak
mert valahol biztosan hasonlítok hozzád
ha ennyire kellesz
bizonygatom:
belülről én is fenevad vagyok
már egy éve nem is merek gondolni a szerelemre
***
annyi mindennel kibéleltem a hiányt
mégis hiány maradt
és olyan sokáig tart
mert egyszer elkezdődhetett
nem fáj ha elmész
csak a bánat kiégett szemaforjait bámulom
a remény nem közlekedik
és bizonytalan alagutakba vájja magát az éjszaka
***
mindig utánam nyúlsz
az utolsó utáni pillanatban
megsimogatsz
azzal a vihar utáni gyengéd csitulással
ilyenkor már nem tudok nem maradni
két tenyered között
- mindig is erre vágytam -
pedig tönkre tesz
hogy
álmaimban folyton felvakart seb vagy
amit ébren tovább mélyítek
pedig fáj
de jó
***
írni kezdtem rólad
( számba vettem a fontos részleteket
amit össze kellene adnom )
aztán rájöttem
egy mindenség óta nézem
ami nem vagy
ami lehetnél
mégis
szeretlek
visszatérő álmaim belső ritmusa szerint
***
úgy adom fel magam
cserébe a szerelemért
hogy nem kérem:
légy jó ma hozzám
már semmire nincs szükségem
( ez lesz az utolsó vers utolsó sora
most sietek bőrödbe harapni
tudom, sötét lesz ezután. )
***
éveken át itt váltunk el.
összekapcsolódott bennem vele a kocsmaillat,
a bokrok és a nedves föld szaga.
Vers az, ha itt megállok.
nem mert itt csókolt meg, hanem mert
régóta nincs itt, de
ez az illat kicsit ő maga.
***
egy fél akarás kevés lett volna visszahozni
azt a képet, ahogyan a lombokon át a
szűrt fény arcába csorgott, - így várt.
világos bermuda, póló, kurva telefon,
valakivel mindig beszélt.
pár hónapra rá hazafelé
már a fenekemet fogta.
***
a platánoktól a kereszteződésig
hányféle volt
ruhája arca
veszekedés dac viszály mennyi érzelem
aztán mégsem maradt alul az a
majdnem jelentéktelennek vélt csók
háttal a téglafalnak
forgalomtól elbújva.
magunk elől
nem sikerült.
***
tudom az éjjeli narancs fényeket ablakod alatt.
a felcsapódó hajnali kutyaugatást.
srégen a napsütést.
azon az ablakon sokszor néztem ki, hogy
ne lásd szememben az odaadást.
a járda észrevette és szemben a meszelt tűzfalak.
mondtam: „ sehol a tenger, mégis
görögös hangulat van itt ”
a nevét elfelejtettem.
én bentről jegyeztem meg az utcád.
***
ebből az ablakból néztem évek óta
ahogy jössz
át a kapun
felnézel hogy várlak-e már
vagy szándékosan késel
vagy nem jössz hogy kiderüljön másnál voltál
és most az ajtód előtt mégis mi találkozunk
meszelt falak néznek
elnyelik szeretkezéseink hangjait
ahogyan régen kétségbeesett érintéseinket is
***
amikor nem voltál a tájban,
hónapokig nem is volt táj.
színtelenített skicc volt,
nem isten véghez vitt tervrajza.
egyszer felzokogtam hirtelen,
hogy meghalhatsz.
varázsütésre épült fel akkor a környék.
***
...ha környéket teremthetnék magunknak
mindegy hol lenne, de
tennék oda egy játszóteret.
***
háttal a téglafalnak
szemeid színkódja fut szememben
olajos eső mállasztja a vacogást
örökre itt maradunk
” fény nélküli ketrec
rohansz akár egy patkány „
dúdolom
fordulok egyet
a képlékeny párnán
ultrahangon hívsz
és én riadok
a vászon nem test
figyelmeztetem magam
és alig várom hogy
védelemből gyilkolásba ölelj
***
meg sem próbáltuk megtölteni
árnyainkkal a kopasz tereket
és most üres álmaink is az űrbe távoznak
üres szívünkből
akartam de nem ment
csak arcodhoz értem
de ott nem a lelked volt
mindenedhez értem
de a lelked sehol sem volt
az enyém pedig a tenyeremben
hogy lehet így elviselni
egymás tökéletlenségét
fel kell adni az egészet
nevetésünk hideg futkározását
fantomjátszótereinken
az öröm könnycseppjeit
sarkokra hajtogatott éjszakákon
nem kérem többé
viseld el
szerelmemet
***
másik szavakat kellene adni a szádba
csukott szemek alá burkolni hallgatásom
kegyetlen madarakra bízni a szív dübörgését
vigyék el hallgatag északra
nem szeretnék többé melletted ülni
semmilyen padon
semmilyen buszon ami
kiszakít az önmagamon túli elragadtatásba
ahol csak te vagy
s én lángoló tér vagyok
a valóság origami díszlete
hát olts el
olts ki
magamból
magadból
***
sosem mondtad hogy könnyű lesz
de legalább hinni tanítottál volna meg benned
aknaszegekkel kezedben jöttél simogatni
és én mihez kezdjek
tenyeremben maradt óvatos vallomásaimmal
amit nem adhatok át soha többé
nem is tehettem soha
olcsó kamikaze vagyok a szerelem harcterein
és te feláldozol
engem is
pedig csak magadhoz lenne jogod
***
a szavak karcos hó-koppanásaitól
és az azt követő évekig nyúló csendtől
ments meg
jobb lenne gyorsan végezned velem
több időd lenne másra
több időd lenne önmagad elől futni
és célba érni egy tökéletes egyszemélyes világban
amire kódoltatott minden férfi
szerettem volna a sebességben hinni
és a célban, hogy a futás egyszer véget ér a pihenésben
de felkoncolt álmaimon
mindenütt vér-ízű szél hasít
***
valami zajlik tőled a tájban
nem tudom mi ez
a hangodon a fejemben fenyeget
a szemem most egy ima
ígérd meg nekem hogy valami lesz
mielőtt el akarjuk felejteni
de szemedben látom
hogy isten halott
semmi sem olyan rossz és fertőző
mint ateistának lenni
mert elhervad kiég minden értelem
mint versből a betűk
ágyazz meg nyugodtan
és köttesd ki a csengőt
én máshol leszek
( csak egy felhőfogdosó volt
mondják majd
minek átölelni
és te nem leszel ott
ahol koporsódeszkán dalolnak
gömbölyű rögök )
***
könnyű bennem nem hinni
a semmit takaréklángon égetni inkább
én a benzinkút-tüzeket szeretem
neked nincs gyufád
***
reszketve látom hogy mégis van közöm hozzád
nézd: fényképek, levelek, ajkak, nyál
minden ajtó rád nyílik
pedig a bezártságot gyűlölöm
én a passzáttal jöttem
miért forgok most itt ebben a szobában
még kékre sincs festve
pedig lehetne az az illúzióm
amikor te és én
és a kifolyt ég egész közel...
bennem tőled lúdbőrös a táj
és benned?
lapogatnálak
de ezek csak falak
és egy ablak nélküli ég bukóra nyitva a kényszerű bezártságba
***
ez már perverzitás
egy fal választ el tőled
lopva jöttem
az utat régóta tudom
X. utca
a domb tetején ha balra fordulsz
„ Görögország ” feltűnik hirtelen
de nem tudtam mit tegyek
annyit súgtam
„ jóéjt ”
közel sem mentem a nagykapuhoz
bukóra volt az ablak
( karácsonykor tőle balra ezüstfenyő állt
akkor tanultam meg milyen
félregombolt magányban otthagyni az egészet -
már van aki helyette szeressen téged
- de túl halkan motyogom )
pedig annyira szerettem volna
ismét a kilincshez érni
valami visszatartott
akkor hideg volt
most meg éjszaka
***
megmostalak másokban
és egyre fényesebb lettél
nem tehetek róla
ki kellett próbálni
hozzád képest mások milyen rosszak
vagy egyszerűen csak különbözőek
amíg vártalak
a válogatásban aprólékos voltam
és most annyi vegyszert ki kell mosnom magamból
hogy újra tisztának láss
mentségem sincs arra hogy
az egyetlen vagy
akit mindig is felmutattam az égnek
***
a semmit markolni már nem tudom
túl nehéz
igazi érintések kellenek, folytatások
utak, amik haza vezetnek
az kell, aki jelentést tud adni minden szónak
értelmet az életnek
aki színeket képes festeni a színekre
nem a remény kell
az egyoldali akarások
nem a hit kell valakiben, hanem valaki
egy fél gömb, akinek én vagyok a másik gömbfele
nem tudom tovább cipelni
túl nehéz
túlságosan fáj
hogy sehova nem vezet
bár nem lettem tőled mocskosabb
csak az álmaim ragyogtak szebben
de semmit sem érnek a plasztik csillagok a falon
ha nem találod meg
a másik szemében, hallgatásában, mosolyában
abban, amilyen mélyen rád figyel
magadat
***
várlak
minden üres moccanásban
minden láthatatlan pillantásban
minden üres percben
minden láthatatlan vallomásban
várlak
miközben az idő szakadékot vés defragmentált álmaimba
várlak
egyebem sincs, mint gazdag, végtelen fantáziák
hogy újra megtaláljam tompa falak között elveszített illatod
***
van egy álmom:
csattogó éjszakákon
tábort ütni fejedben
elmúlásra várni
hajnaltól hajnalig
éveket égetni gyertyáidon
koszos-sötétű szobádban
felvillantani az egyetlen reményt: magamat
gerinceden ujjbegyemmel játszó szerelmet
puhacsókú maradást...
a hanyatlás fáradtságát
mosolyogva nézni téged
feküdni
ahogy mindent betöltesz
aztán vállamon alszol el
van ez az álmom
bárki rúgná is szét
én semmi áron nem adom fel
***
látnom kell ahogyan
fények játszanak hasadon
keverednek még az éjszakával
az ablakkeretben a hajnal körmei
látnom kell ahogyan
minden valaha volt reményem
együtt párolog ki
bőrünk egyforma melegével
egymás mellett
ugyanabba a nyárba
***
hányszor megígértem:
jó leszek, mint a prostik
és éterszagú, mint az angyalok
üres, mint vermekben az esővíz
szabad és gyors, mint a fájdalom
de mihez kezdjek
ha szelídséged arcodra olvad
bocsáss meg
mindent ígértem és semmit sem tudtam
de egyfolytában próbálgatom
ezt a szűk megfelelési kényszert
hogy talán olyan jó és olyan szép leszek egyszer
mint aki neked kellene
***
őrizni valami butaságot
papírt amire írt
megérinteni üres székét
körülnézni mindig ott ahol nincs
hideg van
már nem lehet éjjel biciklizni
pedig huszonöt perc
az ablakot is tudom
ilyentájt már hideg a kilincs
ha meg merném nyomni a csengőt
torkomra fagynának a szavak
de vers lenne az is
***
bilincsek ezek a mihaszna napok
nyakamon rablánc az emlékezet
ahogyan pihéiddel játszom nyakadon
nincs másom csak a képzelet
szánalmas vagyok
de a világmindenség enyém
szemed zöld tükrén át
magam láttam
a téglafalnak háttal szemben a jövővel
én tudom meddig leszek itt neked
a hiányzást gyakorolni
***
a hiányzással együtt
beépülnek a mozdulatok
néha észreveszem ez most a tiéd volt
( az ajtóban állva még hevesen gesztikulálsz
de már tudom beleegyezel )
beépültél
de még mindig hiányzol
kiképeztél a végig-szerelemre
és én ezt is elviselem
mi mást is tehetnék
ezt az egyetlen csatateret ismerem
***
csak ennyi vagyok
szótlan tűzfalaknak támasztott szándék
nem ígéret
csak elsuttogott éjszaka
nem szó
csak a kimondás hatalma
nem vers
csak nem tudom mikor kezdődött
de végenincs érzés
***
álmot harap a minaret
a félhold teljes nap alá bújik
kuvaszok lármája csüng hajnalpolcokon
szétdörren bennem a feledés
mert megígérte
hogy síkság lesz hólepte hegyeken
de nem érkezik
sem ő
sem a felejtés
csak azt tudom milyen abszint ízben ázni talajvesztetten, billegőn
***
kilombosodott a gesztenye
gyökerében izmos termés duzzad
- akár a nyár -
és az ágak smaragd sortüze
egy újabb ambivalens éjszakát vajúdik
***
a szájban mindig van egy tartalék sortűz
de most kavicsok lakják a partokat évezredek óta
( valahol nevetések is )
tölgyfahordó-ízű magányról nem álmodom
csupán repedéseket sorolok magamnak
repedéseket
amelyeket megsimogatok a képernyőn
folyamatosan minden évezredben
lassan magába omló neveden.
***
csak ez az egy út van:
csalódáskacatokkal teli
a végén is csalódás lesz, tudom
de ez az egy biztos
keresem a szférát ahol álmaim nyögnek
és ahol az éjszaka ablakai elé behúzhatom a csillagokat
***
...aztán álomképek jönnek megfejteni ébrenlétemet
vaskos csendből köréd épült pincehidegek
azt mondják:
motel bagatell a szívem
de én egész életemben arra a csókra emlékezem
ami szétlőtte szívemet
***
ősz van a zsebemben
száraz ősz
amikor feléd járok
a bokrokról lecsípek egy levelet és megsimogatom
ilyen volt a bőröd érintése is
zsebembe gyűjtöm
és hazafelé a busz ablakából egy kiszögellést próbálok nézni
gyorsan elillanó elmosódó folt
de bárhol is járjak
a zsebemben ősz van
és emlékedben térdig gázolok
***
minden lélegzettel emlékek sípolnak
meszelt délutánok illata a decemberbe vág
áttetsző fürtök koccanására a szőlőlugasban
- hangod elszállt frekvenciájára -
már csak emlékezem
venyigék törtek az ég felé
mint tenyeredben az egymást metsző vonalak
melletted mindig is
villódzott a hó
villódzott a nyár
csak te voltál stabil látomás
a rekedt időben
***
ősszel lusta gyíkok a társaim
'S' vonalban kanyarognak
akár a neved
lepattogzott kezdőbetűket látok szúette küzdőtereken
finom szakadó pókhálót is súlyos páragyöngyökkel
ami két nevet
pillanatnyi reszketeg szivárvánnyal
még összeköt
***
ez a november is csak az aszfaltot csókolja
sárrúzsos szürkeség ragadványa mindenütt
kátrányárnyalatú éjszakákban mit is keresnének csillagok
szögek a szívben
és én nem tudom
ki kalapál ilyen fülsértő ércesen
ilyen ujjvéreztető-érzéketlen rosszul
te
vagy a sors
***
mit mondana ez a két test
ha szív alakban lehetne kifeszítve?
közöttük a lélek
türkiz boldogság-vizekre sosem ér
rácsokat néz túlságosan közelről
rozsdaburjánzást és nehézlégzést
napok múlásával egyenes arányban
gyógyíthatatlan penészvirágzást
egy ivartalanított évszázadban
***
ha megszigonyozott álmaink
kerülni vágynánk
égre nem jutna hemoglobin
s a horizont sem lenne tőlünk
véres penge-csík...
felszínre vontatott
istennek szökőkutat fújó
bálnák vagyunk
akiknek parancsra kell leküzdeni
a szerelem nagyszerű keszonbetegségét
***
irdatlan jelzőim vannak csak
tiéd minden lecsendesült főnév
verset csak veled írhatok
más hiába kötné kezem
gubanca alól mindig feléd szököm
mágneses vascsomó vagy
és én
a légben szétszórt reszelék
nonszensz mód
de repülni tanulok általad
***
hajdani patakok loccsanása beszél hozzám vakítóan száradó lepedők között
a domb fölött rég halott fecskék vágnak éket az égbe
egyetlen érzés örök
félelmeink laposkúszása között
zavart rendben magára csukott doboz
belülről ékes aranyszarkofágja
egy félig sikerült szerelemnek
***
combhoz, zsebhez lapuló bicskahideg van
fémízű november
a hó vegyjeleit rajzolja
égbekarmoló, akaratos, felhőhasat meglékelő álomvadász tél közeleg
jobb is, hogy nincs kilátás erre
letiltott vágyaink vörösen izzó sötétkamrájából
***
fejbe kólintott ájulás
dirib-darab emlékcserepek rólad
ólomöntéssel csak én raklak össze
sosem volt még rozettaszív
ennyire érdemtelenből
szívem hollók szárnycsapásaitól dübörgő padlásán
***
benéz a Hold egy véreres ablakkereten
szemem mogyorószín és smaragd cserepein át
és téged lát
héliumba üvöltő semmit
testemből téglákat
hiábavaló vers-ráolvasásokat
a felbugyogó éjszakákban
***
rosszkedvem lepattogzásai festékkörmök a múltból
egy sosem volt ablakkereten
egy sosemvolt házban
ahol a hajnali verandán
nem gőzölög a borostyántea kezünkben
egy nem létező, de annál áttetszőbb pohárban
***
ha már a veríték is vonyít
én akkor sem vádollak
milyen homlokra nem simul kezed
kevés vagyok közeledtemmel felzörgetni álmaid avarát
tündérléptet hogy is hallhatna halandó füled
***
tejköd mélyén kucorgó álom
atomjaidból periódusos rendszer
amit betéve tudok
dúdolni valami halkat, valami merészet
elfüstölés előtt
(tábortűz kóvályog idegeimen)
mióta nem vagy
én nem kapaszkodni tanulok semmilyen gyufába
***
ha megtaláljuk egymást az ingekben,
a múltat felfaló, csattogó vadállatok képzelt fogai között
te leszel a férfi
én leszek a nő
Bach szól
és mindketten tudjuk majd:
ez rémálom
***
felpöckölt fényben
bekapcsolt, sorvadó jelen
nem látod hogy kompromisszumok ködében állsz
érzelmek fiktív dagerotípiája vagy
kapcsológomb egy sosem volt áramkörön
***
elszakadás-gyakorlatokat üt az eső
gyárváros harangjai fölött
halkan nézlek és te nem hallod
ahogyan a kín maszatol szívemben
***
csak egy apátlan képes erre:
ilyen kevéssel beérni
elpazarolni mindenét egy érdemtelenre
és mégis boldognak lenni attól
hogy ilyen mocskossá szerethették
makulátlanságát
***
a fény szög-esőjében csak úgy látszik: ember vagyok
de nem
befelé a szívben daganat
kifelé Quasimodo
hiábavaló, szemipermeábilis univerzuma
egy mindent tudó istennek
akire nem kíváncsiak
csupán mutáns variánsa egy eltitkolt tündérnek
aki többé már sosem jön elő
***
mielőtt
rozsdafoltokat fénymásol bőrömre az idő
ciános öregséget és reszketést
szilánkos torokkal el kell mondanom
fragmentált semmidet...
én felfelé indulok
engem az angyalok húznak
és te megdicsőülsz
a félelem modern
de csak én vagyok igaz
ezért kell nekem koccintanom vele
*** langolierek: a múltat felfaló lények - Stephen King: Langolierek - Az Idő Fogságában c. művében (1995.)
Hagyjon üzenetet a szerzőnek!Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólásokHozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.Feltöltés ideje: 2010-12-09 13:19:29
Utolsó módosítás ideje: 2010-12-09 13:19:29
