Hat Judit

Csimbókos kozákkucsma, rajta irha,
Kitaposott arcodon nem vagyok már.
Nem lesz se lesés, se kukucs ma.
Se levés, mert mértékkel,
s tiszta tudattal miazma,
Bal fejem mellemre nyaklik,
illatos anál,
Zörgő szívgombóc:
cizellált régi fotográfia,
Értem növekvő halálfia,
meg ha varjú,
Szűz Mária!

Kábelezni kár, elszorította szó,
Inkasszóm kontúrjai, dédanyám,
Sötét tussal kihúzott szeme,
Oda le, folyt a Dunán, mind a kettő.
Trógeroltan fú az elrejszolt idő.
Nem különben vágyódva te meg én,
Legalább hat Judit nyomába.
Csak nem hív fel többé,
Bolond tán, hogy vak-e?
Merre kívánom szép fiát?

Hat fingsz ült akkor oldalán,
csillogó Szarovszki-kő,
Ajkán méz vagy nemtom,
olvadt idő.
Odaverte mind az évszak,
Bizony. Szobszidián szemek.
Többé nem szülök sohamár,
De közelebb kerülök, anál,
mint amire ilyenre gondolnál.
Körém gyűltek a galambok.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2010-10-26 06:52:44
Utolsó módosítás ideje: 2010-10-26 06:52:44