A gyilkosság esztétikája

Már félálomban
valós és valótlan
helyek közt s időben
kószáltam,
s a hangok
sok ostobaságot fecsegtek
fülembe,
s az összefüggéstelenség
felsejlő képeivel
terelgetett a holt világba –
midőn valami gyors,
selymes érintés
futott tova a vállamon
meg-megállva.

Menten fölriadtam,
képzelgek – gondoltam,
delírium tremens a bortól
s hogy visszaaludnék, –
mégis gombért nyúltam
a lelógó drótról, s ahogy fény lett
e borzasztó valóra láttam:
féltenyérnyi sárga pók
ereszkedett bátran
a paplanhuzatomra le,
s a szusz is belém szakadt,
oly ronda volt.

Eh miféle élet ez, morogtam:
nyolc lábával szinte kalimpál,
szőrös testét ringatja,
botorkálva rohan!
Értettem is én a matematikát
mi e mozgásban fogan…

Kiugrottam az ágyból,
hogy elébe kerüljek
s útját álljam a szörnyetegnek.
S talán meglátott,
mert mozgásomra
a paplanon, most ő dermedt meg.

Papucsomért nyúltam,
hogy kezemre húzva
valahogy eltiporjam.
Azt hittem elrohan
és elbújik talán,
de mintha erre várna,
a tudatlanság hó-fonalán
csak mélázott, mint ki érti.
Nyolc szemében
nyoma sem volt a félelemnek,
s nem rótta fel nekem,
hogy reszketek,
úgy gyilkolom meg.

Csupán nedves folt
maradt belőle,
midőn valami szemrehányásféle
lett úrrá rajtam,
s nem hagyott nyugodni végre:
vajon miért gondolom magamról,
hogy engem szépnek
formált meg az isten,
s a pókot ocsmány,
halálra szánt dögnek?
Mindketten gyilkolunk,
ő élelemért s én, mivel
szenvedéllyel ragadnak el olykor
némely esztétikai elvek.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.