Labdák

Labdákat raktam egymásra,
valamiért ez ment nekem,
kettőt simán, a harmadikat
kis gyakorlás után, a negyediket
már elég nehéz volt, az ötödikkel
évekig kínlódtam, addig-addig,
hogy egyszer csak nem sikerült
ráraknom az első labdára
a másodikat, legurult, mindig
legurult, minden irányba,
csak néztem, ez hogyan lehet,
valahogy olyan természetes volt
eddig, hogy az elsőt csak úgy,
és ott maradt, esze ágában sem volt,
és most csak ülök itt és próbálom
már hosszú órák, napok, évek óta,
egyre dühösebben és egyre
elkeseredettebben, de nem megy,
baszd meg, nem megy, mert legurul,
nézd meg, leesik, nem marad ott,
rohadna meg az a jó édes,
és elborul az agyam,
és kést hozok a konyhafiókból,
próbálom beléjük vágni, de lepattan
a labdákról, lepattan és újra lepattan,
és én üvöltök, és három helyen vágom meg magam,
amíg rugdosom a labdákat, fröccsen a vér
a falra, a képekre a falon, az ajtófélfára,
a bútorokra, a szanaszét hagyott ruháimra,
rúgom őket és káromkodok,
de a labdáknak nem fáj
a rúgás, nem fáj a csúnya szó,
a labdáknak nincs anyjuk, hiába is szidom.
Végül elalszom, a földön, a sebekből még sokáig
szivárog a vér. Most már valamit
tényleg kezdenem kell magammal.
Vérpöttyös labdák vannak köröttem szerteszét.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.