Árnyék

A jólét árnyéka Ő
megroggyant lábaival az utcát járja
rácsap a maradékra
mindenki eldobott feleslegére
a kenyér már száraz
mégis kelendő
gondolatban-most veszi ki a pék a kemencéből
mint ahogyan a varjak teszik
ő is úgy köröz
hatalmas háztömbök parkjaiban
rongyos ruháján a gomb
ritka vendég
cipőjében vékony kötözőmadzag
arca redői közé telepedett
és örökre befészkelte magát
a nyomor ékszere
a piszok
a levakarhatatlan fekete ráutaltság
a hátralévő gúnyos jövő
már nem szépít rajta
lehet úgy nyolcvan éves
meggörnyedt dereka
a park virágaival ölelkezik
homlokán hatalmas barna var
mi megcsúfolja
mindennapjait
megmosolyogja a világ
nevetnek rajta ostoba némberek
sokat dolgozott
árulkodik kérges keze
mi beárnyékolja a nemzetet
válaszra készteti a XXI. századot
a szociális hálót
a demokráciát
a válasz elmarad
csak lökdösi maga előtt
meghazudtolva önmagát
a talmi csillogás árnyéka Ő
de nem törődik
a csúfolódó szóval
csak megy
keresgél tovább
békésen kukázik
könyökig mocsokban
helyette...szégyelje magát a világ
nem érünk rá
rohanunk az úton
csak bűzét érezzük a közönynek
mely körülveszi
a virágos várost
már az UNIÓ illatát áhítjuk
a néni csak keresgél...
mit sem gondol az uj világra
hangtalanul imádkozik
hogy a mindennapi kenyér megtalálja







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.