Míg ki nem dob az örvény




Az idő, ami eleddig
egy ritmusban lépett velem.
Egyszerre csak maga alá gyűr –
hol mérföldekkel előttem jár,
hol épphogy kullog utánam.
De mindig beérem és hagyom,
hogy beérjen –
mit tudom én miért,
ha fáj.
Féltékeny rám, néha komolyan ezt hiszem.
Irigy, mert egyszer nem leszek,
mert meghalhatok akármikor,
Míg ő kénytelen tovább vonszolni a világot.
Szeretnék a szemében tükröződni,
szinte beleolvadni, annyira szinkronban létezni vele!
Hiába.
Már régóta járom testem és elmém
harcmezeit, képtelen lennék visszaidézni
a számolhatatlan győzelmeket és veszteségeket.
és unom,
hogy egy-két hátramaradt tölténynél
Mégis feláll mögöttem a sereg
szétbombázva agyamban mindent,
ami nem oda való, és igen,
gyakran a puszta értelmet is találat éri.
Lángokban állnak a határok,
a füst beborít újra.
Aztán eltakarítom a romokat,
olyan egyedül,
mintha én találtam volna ki a háborút,
és így kellene bűnhődnöm érte.
Mire megint csendes a táj, s köröttem
mindenki boldog reményekkel teli.
Magam maradok az igazsággal: a csend
kérészéletű béke,
állandó távoli harsonazajjal,
balsejtelmekkel.
S mágneses viharban,
eltévedve, kezemben remegő iránytűvel
forgok,
Amíg ki nem dob az örvény,
valamikor, végre,
a fényre.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.