Eutanázia

I.

Az utóbbi hetekben egyre jobban viszketnek
lekaparhatatlan hazugságaink bőrömön.
Mesekövek nyomják gyomrom, beleim.
Kérlek, égessük el a még ki nem kelt beszélgetéseink.
Steril körülmények között vágjuk le
az ujjbegyekről elhalt szerelemsejteket.

Cseppfertőzésként szeretjük egymást.
Az egzotikusan burjánzó  magányt
öleljük oly szorosan, hogy érzem
nedvesen ismerős, fullasztó szagát.
(lassan már anyába is visszamásznék)

Ami maradt, folyjon ki szánkon,
a lesüllyedt csókszigetek, vírusvádjaink.

Nyissuk ki ökölbe szorított, sajgó markunk
gyengéden fejtsük le a szorongásgépezet
drótjaiba fonódott – ágyazódott  szöveteinket.


II.

Mi vagyunk a jel,
fogyjon végleg el.

Ne suttogj hozzá, rám figyelj.

Nem lélegzik többé.

Nem segít, ha elfordulsz,
kimész egy napra, pillanatra.
Akár maradhatsz, reményt
sóhajtozva, sebén matatva.
Kapcsold le a monitort, a villanyt.
Hallgat, hiába nézed.
Nem rángatózik áram, se
álmatlan diódaélet.

Ha Isten se néz
ha minden sötét,
tegyük meg, engedj,
ne várjunk tovább, ne védd.
Hagyjuk meghalni szépen,
míg a mérgünk nehéz.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.