Óda a holt kerékpáromhoz (Ironikus verzió)

Vörös rozsda lopja fémed csillogását
Kifakítva gyöngyház-ezüst színed
A tél fehér, agg szakállt növesztett rád
Ahogy a kis jégtüskék csüngnek rajtad
Mint millió parazita.
Kik fenyegetőn a földre mutatnak
Miközben monoton dallamukat hullajtják
Nyálkájukat csöpögtetve.
Maró hideg, mint láthatatlan sav marja bőröd
Fagyos szél barázdái hasítják öreg tested.
S te csak mártírmód tűrsz mindent
Egy igazi Jézus vagy szememben.
Óh én csodás Csepel kerékpárom!
Küllőid, mint mindent megélt
Nyugdíjas használtas fogazata,
Sírják a régi dicső kor napsugarait.
Mint a falu Hermésze hasítottad
A levegőt fénynél sebesebben.
Dimenziókat suhantunk együtt,
Kezem kormányoddal összeforrva,
Mint ló és lovasa vágtattunk át
A haldokló világon.
Többször is.
Csodás csengő-bongó csengőd szólama
Mint Chopin játszó jobb keze,
Mint Janis Joplin kiénekelt kétvonalas C-je
Lehelte ki a tökéletes harmóniát.
Dinamódban az élet titka, s a Tisztító Fény
Mely a fekete lyukat is aranyszínbe öltöztette
Fékjeid határozott s tökéletes behangoltsága
Mint Toldi erős karjai tartották zabolában
A megzabolázhatatlant.
S óh minő kényelem s hedonizmus rejtezett
Abban a komfortos Unikornis-bőr ülésben!
Az utazó felhőn ülő virágsziromnak érezte létét.
Kit Bóbita őriz tündéri karjaiban.
Jaj de hová lészen minél tökéletesebbet
Emberi kéz nem alkotott sosem!
Az idő ázott zápfoga vájta szét tökélyed
S kifogástalan formád, csak a múlt poros
Impressziófoszlányává lészen!
S most könnycseppjeim
Az olvadó hó levével együtt
Ordítják hiányod
Egyetlen
Csodás
Csepel
Kerékpárom.







Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.