gondoltam,


megbeszélhetnénk egy találkát, megvárjuk egymást
a szobornál ill. én a szobornál, te a szökőkútnál, és
egy idő után azt hinnénk, hogy a másik késik, később,
talán fél, de lehet, hogy egy óra is eltelne, mire
olyasmire mernénk gondolni, hogy magunkra
maradtunk ismét. felhívnálak. pontosan akkor, amikor
te is hívnál, és a foglalt jelzések végtelenített
ütemére arrébb sétálnánk a mostanra értékét
vesztett helyeinktől, ki tudja, melyikünk milyen
irányba, összehúzott valami a vállunkon, mert
hűvös szél fúj, talán eső is szemerkél, bemehetnénk
ugyan valamelyik kávézóba, pontosan ugyanannyi
lenne az esély a találkozásra, mint így, bóklászva,
meg-megállva a kirakatok előtt, hátha felbukkan
mögöttünk a képről jól ismert arc, kicsit talán
gyűrtebben, álmosabban, a szemzugban
mosolygásrakész várakozással, a lábak tétova
mozgásban még, lassítva, az esetleges fordulatokat
ízlelgetve nyílik a száj, nem a gondolatok, nem az
érzések szavait ízlelgeti, mert ezek még nem
lennének, még születőben sem lennének, valami
újnak a lehetőségét kínálgatná a fontolgatás, és,
amennyire ismerem magunkat, meg is maradnánk
itt, remélve, hogy egyikünknek se jut eszébe
a továbbhaladást kikényszerítő félfordulat, így
csak a kirakati tükörképeink találkoznának.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.