Rezignált szignál

Helyek,
közönyt lehelnek;
otthonommá sosem lesznek.
Lakások,
konok falak;
örök magány-ok.
Mint tüdőmből levegő,
eszköztáramból
a meggyőző-erő
egyre fogy….
(szétpukkannak a hólyagok.)
Szívem
lyukas sajtdarab,
egyirányú hold,
sötétedő verem.
Vérem;
apadó tengerem.
Koszorú-erem;
kongó váróterem.
Jobb kamra, bal pitvar;
két kihalt pályaudvar.
Innen nem indulnak
vágy-vonatok,
de befutnak
idő-teher-vagonok
(ez minden vagyonom),
rádioaktiv-tegnap-hulladékkal rakva…
Tükröm csorba tavába
nap mint nap
pillantok hiába;
fel ma sem támadtam.
Ha fáj minden mozdulat,
a halál rajtam jót mulat,
vidáman húsomba harap,
és én,
mint hevenyészett,
ostoba sejt-tenyészet
tűröm,
hogy betöltvén belső űröm
fészket rakjon belém
az enyé-
szet(t).





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.